– Tamás?

-Elment.

Beatriz mozdulatlan maradt.

-Amikor?

—4 nappal ezelőtt.

Emília elővette a cetlit a zsebéből.

– És ezt itt hagyta. Mondd el, mit mondtál neki azon az estén?

A kosár remegett Beatriz kezében.

– Emília…

– Hallottam a végét. „Egy férfi, aki a távozásra született.” A kezdetét akarom hallani.

Beatriz belépett a folyosóra, és mindent bevallott. Azt mondta Tomásnak, hogy Emilia már túl sokat szenvedett, hogy csak átutazóban van, hogy nem tudja, le akar-e gyökeret ereszteni, és ha valóban törődik vele, akkor meg kellene fontolnia, hogy nem lenne-e még kegyetlenebb néhány hetet maradnia, majd elmenni.

„Nem én parancsoltam neki, hogy távozzon” – mondta Beatriz. „De most már értem, hogy nem kellett volna. Pontosan elmondtam neki, amitől már amúgy is félt.”

Emilia addig szorongatta a bankjegyet, amíg az összegyűrődött.

– Te döntöttél helyettem.

– Meg akartalak védeni.

– Arturo azt is mondta, hogy tudja, mi a legjobb nekem.

Beatriz elsápadt.

– Ne hasonlíts engem ahhoz az emberhez.

– Akkor ne csináld ugyanezt.

A kifejezés 2-nél ért célba.

Beatriz lassan leült.

-Igazad van.

Beatriz felnézett, könnyek patakzottak az arcán.

„Láttam meghalni a bátyámat, aggódva, hogy egyedül hagyjon. Azóta hiszem, hogy megvédeni téged azt jelenti, hogy megvédelek minden fájdalomtól. De te egy 35 éves nő vagy, nem az a kislány, akit régen kihúztam a járókából, amikor elesett. Elvettem tőled a választás jogát, mert féltem, hogy szenvedni fogsz.”

Emília dühösen letörölt egy könnycseppet.

– Hát, én mindenesetre szenvedtem.

-Tudom.

— Szóval, mit tegyek most?

Beatriz a kapu felé nézett.

– Amit már a legelejétől fogva hagynom kellett volna, hogy megtedd.

Doña Jacinta kilépett a konyhából.

– Keresd meg.

Emília megfordult.

— Nem tudom, hol van.

–Nicolás tud valamit. Tomás megkérdezte tőle a tepatitláni munkáról, mielőtt elindult.

Két órával később Emilia dél felé vezette a teherautóját, a fa lófigurával az anyósülésen.

Három műhelyben kérdezősködött, mígnem egy fiú a piac mögötti utcára mutatott.

– Don Eusebio néhány nappal ezelőtt bérelt egyet. Van egy fehér csillagos lova.

A műhelyben cédrus és lakk illata terjengett. Tomás háttal állt nekünk, és egy ajtót gyalult.

Moro vizet ivott egy oldalsó udvarban.

-Tamás.

A szerszám megállt.

Lassan megfordult.

—Emília.

Először is a kezeit, az arcát, a csizmáit nézte.

– Történt valami a tanyán?

Emília szíve majdnem megszakadt.

-Igen.

Tomás letette az ecsetet.

-Hogy?

– Hiányzol.

Egy pillanatig nem vett levegőt.

Emilia bement, mígnem a munkapad elé állt.

– A nagynéném mindent elmesélt nekem.

Tamás lehajtotta a fejét.

– Nem akartam vele szembesíteni téged.

– Ehhez nem volt jogod.

Felnézett.

-Tudom.

–Nem neki volt joga eldönteni, hogy mi a legjobb nekem. A tiédnek sem.

Tomás védekezés nélkül elfogadta az ütést.

– Féltem.

Emilia most hallotta először ilyen tisztán kimondani.

-Miről?

– Hogy maradsz, és egy nap rájössz, hogy neked is szükséged van rám egy másik férfiként. Egy ismert vezetéknévvel, ingatlannal, irodával, valamivel, amivel villoghat egy családi összejövetelen. Beatriz nem találta ki ezt a félelmet. Egyszerűen csak megtalálta ott, ahol már eleve volt.

Emilia elővette a falóvat a táskájából.

– És ez?

Tamás ránézett.

– Gyávaság volt.

–Ez ellentmondás volt. Azt mondtad, hogy egy gyerek megérdemel egy apát, aki képes együtt lenni vele, aztán elfutottál, mielőtt megtudtad volna, hogy akarom-e, hogy te legyél az a férfi.

Tamás lehunyta a szemét.

-Igen.

– Én is gyáva voltam. Az első napon gyereket kértem tőled, mert kevésbé féltem az anyaságtól, mint a szeretettől. Azt gondoltam, ha nem várok semmit egy férfitól, akkor senki sem vehet el tőlem semmit.

Emilia otthagyta az alakot a padon.

– Ezt már nem akarom.

Tamás nyelt egyet.

-Mit akarsz?

– Gyere vissza hozzám.

Nem mozdult.

– Emilia, nem akarok a te pénzedből élni.

– Nem én ajánlottam fel neked.

– Se állandó vendéggé ne váljak.

-Sem.

-Így…

„Van egy fészer a pajta mögött. Ott nyithatod meg a műhelyedet. Fizetést kapsz a munkádért. Te kezeled a pénzed. Továbbra is ács vagy. Én továbbra is vezetni fogom a ranchot. Senki sem irányítja senki más életét.”

Tomás úgy nézett rá, mintha végre megértett volna valamit, amit évek óta keresett.

— És mi lesz velünk?

Emília mély levegőt vett.

—Látjuk, mi történik, ha két ember idő előtt abbahagyja a menekülést.

Tamás most először mosolygott.

– Ez nem hangzik túl romantikusan.

– Sosem voltam romantikus.

– Öt perccel a találkozásunk után kértél tőlem gyereket.

– És még mindig bánom.

Tomás nevetett. Emilia is. A feszültség hirtelen oldódott, és amikor Tomás széttárta a karjait, Emilia tette meg az utolsó lépést.

Fűrészpor, szerszámok és egy félig kész ajtó között ölelkeztek.

Tomás befejezte az ajtót, akit Don Eusebiónak ígért, mielőtt elindult. Emilia várt anélkül, hogy sürgette volna; ugyanazt a felelősségteljes férfit akarta, akibe beleszeretett.

Alkonyatkor visszatértek La Esperanzába. Emilia elöl ment a teherautóban. Tomás mögötte, Moro hátán.

Beatriz a kapuban várta őket.

Odalépett Tomáshoz, és kinyújtotta a kezét.

– Bocsánatot kell kérnem.

Tamás levette a kalapját.

– Mindketten túl sokat engedtük, hogy a félelem beszéljen rólunk.