1. RÉSZ
Az adminisztrátor éppen 72 órát adott neki, hogy elhagyja a házat egy 6 hónapos csecsemővel, amikor az idegen, akinek Mariana Salgado 3 nappal korábban vizet kínált, leszállt a lóról, felvette a rendelést, és egy 6 hónapos csecsemővel elhagyta a házat.

– Mióta szedsz bérleti díjat egy olyan ingatlanért, amiért soha nem kellett bérleti díjat fizetni?

Rogelio Mena abbahagyta Mariana nézését.

Addig a pillanatig nyugodtnak, szinte unottnak tűnt. Több mint 20 éve vezette a Jalisco állambeli Tepatitlán külvárosában található Los Laureles farmot. Ott döntött a műszakokról, az előléptetésekről, a javításokról, és arról, hogy mely családok lakhatnak a munkásoknak kijelölt kis házakban.

De amikor szembesült Gabriel Alcázarral, a ranch tulajdonosával, a bizalma eltűnt.

Mariana szorosan magához ölelte Mateót. Mellette Lucía, a 18 éves húga tartotta a papírt, amit Rogelio az asztalon hagyott.

– Don Gabriel, ezek régi fenntartási díjak – felelte Rogelio –. Víz, tető, javítások.

Gábriel újraolvasta az összeget.

-Itt 2800 dollárt keres. Múlt hónapban további 2400 dollárt keresett. Hol van erre felhatalmazása?

Rogelio túl sokáig várt a válasszal.

Mariana még mindig próbálta megérteni, hogy ki is ez a férfi valójában.

Három nappal korábban látta megérkezni porosan a déli hőségben. Mások egyenruháját mosta egy kádban, miközben Mateo a veranda alatt aludt. Lucía babot pucolt és veszekedett egy tyúkkal, amely folyton megpróbált bejutni a kosárba.

A kiszáradt víz víz alatt van.

Mariana adott neki egy kancsót, és megtöltött egy vödröt a lónak.

– Ha szeretnél, leülhetsz az árnyékba.

Az ember elfogadja

A csizmái drágák voltak, bár piszkosak voltak. A kezei sem úgy néztek ki, mint egy napszámosé.

Amikor Mateo felébredt, Mariana felvette. A baba kinyújtotta a kezét, és olyan erősen megragadta az idegen ujját, hogy Lucía hangosan felnevetett.

– Amikor Mateo megragad valamit, már azt hiszi, hogy az övé.

A férfi sír

Aztán megkérdezte, hogy mióta élnek ott.

Mariana elmagyarázta, hogy a ház a tanyáé, és hogy minden hónapban fizetik a lakbért. Azt nem említette, hogy Tomás, a férje, nyolc hónapja eltűnt. Mióta elment, ő ruhákat mosott, varrt és főzött más családoknak, hogy eltartsa Mateót és Lucíát.

Gabriel a foltozott mennyezetre nézett.

– És a javításokat is ők fizetik?

– Azt fizetjük, amit Rogelio mond, hogy fizetnünk kell.

Az idegen nem tett fel több kérdést.

Mielőtt elment, hálát adott a vízért.

– Nem mindenki fogad így szívesen egy idegent.

Mariana jól érzi magát a babájával.

– A víz adása nem jelenti azt, hogy jogot adsz valakinek a házad feletti döntésre.

Gabriel néhány másodpercig nézte, mielőtt felült a lóra.

Most, három nappal később, úgy tűnik, ez a mondat megmaradt benne.

Gábriel betartotta a kilakoltatási végzést.

– Rogelio, hozd be az elmúlt 10 év lakásnyilvántartását az irodába. És amíg be nem fejezem az átnézésüket, senki sem fog egy pesóval többet fizetni ettől a családtól.

Rogelio összeszorította az állkapcsát.

– Ahogy kívánod.

Ugyanazon a délutánon Gabriel valami rosszabbat tapasztalt, mint amire számított.

Mariana háza „munkáscsaládnak kiosztott házként” volt feltüntetve. Bérleti díj nem volt feltüntetve. A kút karbantartását a tanya saját pénzéből fedezték.

Más házakat is ellenőrzött.

Ugyanaz.

Mariana azonban évek óta folyamatosan pénzt adott át.

Gábriel akkor tért vissza, amikor már sötétedni kezdett.

Mariana éppen lepedőket teregetett fel.

—Nem találtam hivatalos kölcsönzőket.

Mozdulatlan maradt.

Eladta az egyik anyja láncát, hogy ne maradjon le Tomás eltűnése után.

Gábriel elővett egy borítékot.

–Tudok adni neked pár hónapot vissza, amíg kitalálom a többit.

Mariana nem fogadta el.

– Ha odaadod a pénzed, nem fogjuk tudni, hová tűnt az enyém.

Gábriel meglepetten ráncolta a homlokát.

– Lehet, hogy szükségem lesz rá.

–Szükségem van rá. De még jobban meg kell tudnom, miért fenyegethette Rogelio azzal, hogy hajléktalanná teszi a fiamat egy olyan adósság miatt, ami nem is létezett.

Aztán Mariana a kút közelében sorakozó házakra mutatott.

– És tudni akarom, hogy csak velem tette-e.

Ez a kérdés egy belföldi problémát valami sokkal nagyobbá változtatott.

A következő napokban Gabriel áttekintette a fizetéseket, a készleteket és a kiadásokat. Minden túl tisztának tűnt.

Rogeliónak mindenre volt magyarázata.

Még azt is felvetette, hogy Tomás önkéntes adományokat tehetett, és hogy Mariana, aki 8 hónapnyi egyedüllét után kimerült, talán összekeveri a fogalmakat.

Amikor Gabriel megemlítette neki, Mariana letette a tűt, amivel varrt.

„Elfelejtem, hová tettem az ollót. Nem felejtem el azokat az alkalmakat, amikor pénzt tettem Rogelio kezébe.”

Nem voltak nyugtáim.

Senkinek sem voltak.

Aztán egy Jacinta nevű szomszédasszonynak eszébe jutott, hogy évekkel ezelőtt díjat kezdtek felszámolni a kút megjavítása után.

Gábriel kereste azt a költséget.

A tanya kifizette a teljes javítási költséget.

A kvóta azonban évekig érvényben maradt.

Lucía elkezdte lejegyezni egy jegyzetfüzetbe az összes hallott történetet: szerszámkedvezményeket, tetőfedésekre fizetett összegeket, lakhatási díjakat, vízre fizetett pénzt.

Az összegek változtak.

A nevek is.

Ez megakadályozott mindenkit abban, hogy összehasonlításokat tegyen.

Egyik délután Mariana meglátogatta Juliánt, a kovácsot és Tomás legjobb barátját.

Csak annyit kellett megemlítenie, hogy Gabriel régi számlákat néz át.

Julian kalapácsa megállt a levegőben.

Marianna látta.

– Tudsz valamit.

– Marianna…