Még csak meg sem próbálta megérinteni.

– Marianna…

Átadta a babát Luciának.

– Gyere be Mateóval.

Amikor kettesben maradtak, Tomás kinyitotta a táskát.

Ruhák, néhány megmentett bankjegy és a fekete jegyzetfüzet voltak ott.

„Azt hittem, egy hónapig tart” – mondta. „Aztán túl zavarban voltam ahhoz, hogy visszajöjjek. Minden egyes nappal nehezebb volt elmagyaráznom az előzőt.”

Mariana a jegyzetfüzetbe nézett.

–Ez segíthet bizonyítani, hogy mit tett Rogelio.

Tamás bólintott.

Egy lépést tett felé.

– De ne keverd össze a bizonyítékok hozatalát azzal, hogy azért jöttél, hogy megments minket. Míg te mindent megpróbáltál egyedül megoldani, a fiad nélküled született, én pedig nyolc hónapig azon tűnődtem, hogy vajon eltemettek-e valahol.

Tamás lehajtotta a fejét.

Mariana felhívta Gabrielt.

Azon az estén Lucia vázlatai mellé tették a jegyzetfüzetet.

Gábriel lapozott oldalról oldalra.

Hirtelen megállt.

Az egyik dátum egybeesett a gabonahiánnyal.

Egy másik, 1 diszkonttal, amelyet veszteségként könyveltek el.

Egy harmadik pontosan azt az összeget mutatta, amelyet Mariana fizetett a házáért.

Gábriel felnézett.

Már nem voltak elszigetelt emlékeik.

Három különböző forrásuk is ugyanarra a mozgalomra mutatott.

Másnap pedig Rogeliónak mindent el kell majd magyaráznia azok előtt, akiket évek óta vádolt.

3. RÉSZ
A találkozóra Los Laureles nagy raktárában került sor.

Nem hívták össze az egész ranchot. Gabriel nem látványosságot akart, hanem olyan embereket, akik képesek voltak megerősíteni a konkrét tényeket.

Mariana Lucía mellé ült. Julián az ajtó közelében maradt. Tomás elhúzott egy széket az ajtótól. A jegyzetfüzete az asztalon volt, de ő maga nem.

Rogelio a szokásos öltözékében érkezett, vasalt ingben, az övéről pedig a raktár kulcsai lógtak.

Gabriel a lakhatással kezdte.

Többet is a munkakörülmények részeként soroltak fel. Soha nem kaptak nyugdíjat.

Aztán megmutatta a kút bevételét.

Az eredeti javítást Los Laureles fizette, de Rogelio évekig folytatta a behajtást.

Továbbra is érvényben voltak a szerszámokra vonatkozó kedvezmények.

Aztán ott voltak a kukoricahiányok.

Néhány lépés nehéz időkre esett.

Gábriel nem próbálta leplezni.

Voltak évek, amikor Rogelio a rendelkezésre álló pénzt valódi vészhelyzetek fedezésére használta fel.

A probléma az volt, ami ezután történt.

Amikor véget értek a vészhelyzetek, a számlázás folytatódott.

Rogelio rájött, hogy kis összegeket követelhet anélkül, hogy lázadást provokálna.

200 dollár egy családnak.

350 dollár egy másiknak.

1000 dollár a javításért.

2400 dollár állítólagos bérleti díjért.

Külön-külön apró kellemetlenségeknek tűntek.

Együtt alkottak egy rendszert.

Rogelio szót kért.

– Évekig mindenki hozzám fordult, ha valamire szüksége volt. Munkára, hitelre, gyógyszerre, élelemre. Ez a ranch nem szép papírokra épült.

Don Ernesto megfigyelte őt.

-Ez igaz.

Rogelio látszólag visszanyerte az önbizalmát.

Aztán az öregember felemelt egy levelet.

– De én itt voltam, amikor ezeket a házakat építették. A bérleti díj felszámítása soha nem volt engedélyezett.

A csend súlyt váltott.

Gábriel felállt.

– Én is felelős vagyok. Túl sokáig voltam távol. Összekevertem a jelentések fogadását az irányítással. Túl sok hatalmat hagytam egy ember kezében, mert kényelmes volt azt hinni, hogy minden működik.

Rogelio keserűen elmosolyodott.

– Szóval tudod, hogy döntéshozatal nélkül ez katasztrófává válik.

– A döntéshozatal nem ugyanaz, mint az adósságok kitalálása.

Gabriel Tomás jegyzetfüzetére mutatott.

– Ez a dátum egybeesik a vázlatoddal és két munkás vallomásával. Itt vitt ki gabonát, amit később veszteségként könyvelt el. Itt számlázott ki egy korábban a tanya által kifizetett szerszámot. Itt kapott pénzt Marianától egy lakbér nélküli házért.

Rogelio Marianára nézett.

– Tényleg azt hiszed, hogy minden megváltozik csak azért, mert a főnök visszajött? Egyszer majd újra elmegy.

Marianna nem válaszolt azonnal.

Évekig működött volna ez a kifejezés.

Rogelióra támaszkodtak, mert csak ő ismerte a szabályokat.

Lucíának most már másolatai voltak. Gabriel kinyitotta a feljegyzéseket. A munkások elkezdték összehasonlítani a kifizetéseket.

– Talán Don Gabriel újra utazni fog – mondta Mariana. – A különbség az, hogy most már tudjuk, mit kérdezzünk. Tudjuk, hová kell leírnunk a dolgokat. És megtanultunk egymással beszélgetni.

Rogelio elnézett.

Gábriel elkérte tőle a kulcsokat.

Nem lépett be hirtelen rendőr, sem férfi, aki fogva tartotta volna.

Rogeliót felszólították a lemondásra, a dokumentumok átadására és az igazolható összegek elszámolására. Egy külső könyvelő ellenőrizte a számlákat, és minden család kapott egy kimutatást az esetleges jogtalan költségekről.

A menedzser otthagyta a kulcsokat az asztalon.

A fémes hang halk volt.

Mariana hatalmasnak találta.

Amikor azonban hazatért, nem érezte úgy, hogy minden problémája megoldódott.

Tomás mögötte sétált.

Rogelio már nem fenyegethette meg.

Most pedig volt valami, amit egyetlen számviteli könyv sem tudott leírni.

A házasságuk.

Tomás a ház melletti szerszámoskamrában aludt.

Mariana nem engedte, hogy visszatérjen az ágyába, pusztán azért, mert bizonyítékokkal tért vissza.

Az első napokban mindenben igyekezett segíteni.

Megjavította a szivárgásokat.

Juliannal dolgozott együtt.

Vizet vitt.

Megtanulta megváltoztatni Mateót.

Egyik délután túl korán érte ment a babához a pelenkázás után, és az inge csuromvizes lett.

Lucia kétrét görnyedt a nevetéstől.

– Mateo épp most mondta el a véleményét a 8 hónapos távollétedről.

Mariana megpróbált komoly maradni.

Nem tehette.

Tamás is nevetett.

Visszatérésük óta most először osztoztak meg valami olyasmit, ami nem fájdalom volt.

De Mariana tudta, hogy a nevetés nem állítja helyre a bizalmat.