– Nem kérdeztem, hogy el akarod-e mondani.
Julian lesütötte a tekintetét.
Hirtelen eszébe jutott az az éjszaka, mielőtt Tomás eltűnt. Várandós volt, amikor rajtakapta Tomást, aki neveket és összegeket írt egy fekete noteszbe. Tomás, amint meglátta, becsukta a füzetet.
Akkoriban nem erősködött.
Most már igen.
– Láttad azt a naplót?
Julian elsápadt.
-Igen.
Mariana fázott a kovácsműhely hősége ellenére is.
– És tudja, miért tűnt el a férjem?
Julián hallgatott.
Aztán Mariana feltette a kérdést, ami már 8 hónapja tönkretette.
– Azon a reggelen, amikor Tomás elment… tudtad, hogy él?
Julián lehunyta a szemét.
– Igen. Láttam elmenni.
2. RÉSZ
Mariana nem sírt.
Ettől Julian még rosszabbul érezte magát.
Nyolc hónapon át járt be a házába, megjavított egy zsanért, Mateo születése után tűzifát hozott, és hallgatta Mariana kérdezősködését, hogy kapott-e valaki hírt Tomásról.
És csendben maradt.
– Mondj el mindent.
Julián elmagyarázta, hogy Tomás már hónapokkal az eltűnése előtt gyanakodni kezdett Rogelióra. Látta, ahogy a munkások pénzt adnak át, ami később nem szerepelt a könyvelésben. Azt is észrevette, hogy a raktárból kiszállítottak kukoricászsákokat, és levonták a fizetéséből azokat a szerszámokat, amelyekre senki sem emlékezett, hogy megvette volna őket.
Ezért kezdett el dátumokat, neveket és összegeket leírni.
Nem akartam senkit bizonyíték nélkül vádolni.
Rogelio felfedezte a jegyzetfüzetet.
Behívta az irodájába, és emlékeztette, hogy Mariana terhes, hogy a ház a ranchhoz tartozik, és hogy egy rossz ajánlás megakadályozhatja Tomást abban, hogy munkát kapjon a környék bármelyik birtokán.
Tamás félt.
Úgy döntött, hogy elmegy, messze keres munkát, pénzt takarít meg, és visszatér, hogy családjával elhagyja Los Laureles-t.
– Azt kérte, hogy szóljak, még él, ha túl sokáig várok – ismerte el Julian.
Mariana fájdalmas hitetlenkedéssel nézett rá.
– Akkor miért nem tetted meg?
– Rogelio később felhívott. Emlékeztetett, hogy a műhelyem is itt van. Hogy a feleségem és a gyerekeim egy házban laknak a tanyán.
– És úgy döntöttél, hogy továbbra is hihetem Tomás halottságát.
Juliannak semmi védekezése nem volt.
– Féltem.
Marianna lassan bólintott.
– Tomás félt. Te is féltél. Én nyolc hónapig minden este féltem. A különbség az, hogy mindenki maga döntötte el, mit kezd a félelmével, és rám hagyta a következmények viselését.
Elhagyta a kovácsműhelyt.
Azon az estén megértett valamit, ami jobban fájt, mint bármilyen kamu beszámoló.
Rogelio a félelmet használta fel a munkások irányítására, de a férfiak, akik meg akarták védeni, úgy döntöttek, hogy Mariana nem érdemli meg, hogy megtudja az igazságot.
Eközben Lucia egy váratlan bizonyítékra bukkant.
Rosa, Julián felesége, kenyeret és sajtot árult a szombati piacon. A csomagoláshoz a raktárból gyűjtött eldobott leveleket használta.
Lucia kinyitott egy csomagot, és a hátulján számokat talált.
Voltak nevek.
Dátumok.
Mennyiségek.
Összehasonlított egy papírlapot a jegyzetfüzetével.
3 mérkőzés.
Több csomagot is ellenőriztek.
Hiányos listák és olyan beszámolók jelentek meg, amelyeket soha nem jegyeztek fel a hivatalos könyvekben.
Gábriel megkérte, hogy mérje meg a tárolt gabonát.
Nem volt elég zsák.
Rogelio elmagyarázta, hogy ez a páratartalom, az állatok vagy a számolási hibák miatt lehet.
De a különbségek túl gyakoriak voltak.
Don Ernesto, Gabriel nagybátyja, megjelent, amikor tudomást szerzett az ellenőrzésről.
Sok évvel ezelőtt a Los Laureles egy részét irányította, és kezdetben Rogeliót védte.
– Elmentél Guadalajarába, majd Monterreybe. Ő itt maradt, aszályokkal, adósságokkal, állatbetegségekkel és segítségre szoruló családokkal küzdött.
Gábriel elfogadta a csapást.
Évekig fogadtam a jelentéseket anélkül, hogy túl sok kérdést tettem volna fel.
De Marianna közbelépett.
„Lehet, hogy vészhelyzeteket kezeltek. Ez nem magyarázza meg, miért számítottak fel nem létező lakbért azzal fenyegetőzve, hogy kiviszik a gyerekemet a házból.”
Don Ernesto nem válaszolt.
Gabriel magához hívatta Rogeliót.
Kitette az asztalra Lucia tervezeteit, leltárait és listáit.
Rogelio nem tagadott mindent.
Beismerte, hogy nehéz években engedély nélkül helyezett át pénzt egyik számláról a másikra. Elmondása szerint kezdetben azért tette ezt, hogy a ranch működjön.
Aztán valami más történt.
Rájött, hogy senki sem kért kis összegeket.
Gábriel messze lakott.
A munkások tőle függtek.
Rogelio pedig elkezdett egy részét megtartani magának.
„Évekig oldottam meg a problémákat, amíg távol voltál” – mondta. „Most ítélkezel, hogyan tudtam ezt működtetni?”
– A távollétem megmagyarázza, hogyan adatott meg neki a lehetőség – felelte Gabriel. – Az viszont nem magyarázza meg, miért forgatta ezeknek a családoknak a szükségleteit titkos fizetésévé.
Rogelio még nem távozott anélkül, hogy kirúgták volna.
Hiányoztak a bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy meddig fajult az egész.
És akkor kezdődtek a pletykák.
Néhány munkás abbahagyta a beszélgetést Marianával. Mások azt állították, hogy különleges bánásmódban részesült, mert Gabriel túl gyakran látogatta meg a házát.
Mariana megértette a manővert.
Nem válaszolt.
Folytatta a munkát.
Tovább hallgatott.
Egyik délután Lucia éppen a ruhaszárító kötélről szedte le a ruhákat, amikor egy teherautó állt meg az úton.
Egy sovány, leégett férfi szállt le a gépről, vállán vászontáskával.
Lucia letette a lepedőket.
– Az egyszerűen nem lehet…
A férfi felemelte a fejét.
Tamás.
Mariana Mateóval a karjában távozott.
A férje most látta először a fiát, akinek a születését elmulasztották.
Nem futott feléjük.
