1. RÉSZ
Azon a napon, amikor Veronica otthagyta ikreit egy matracon, és eltűnt egy másik férfival, Tomás Salgado megértette, hogy feleség, pénz és akár fedél nélkül is maradhat, de a gyermekeit soha nem hagyná el.

28 éves volt, és egy száraz farmon élt Guanajuatóban, ahol az aszály repedezett földdé változtatta a földeket. Tudta, hogyan kell fával dolgozni, öntözőcsatornákat javítani és állatokat gondozni, de abban az évben senki sem épített, senki sem ültetett, és senki sem fizetett azért, hogy rendbe tegye azt, amit alig tudott megtartani.

Nicolás és Alma mindössze 5 hónaposak voltak.

Nicolás erősnek és hangosnak született. Alma ezzel szemben kicsi, csendes és könnyen elfáradt. Amikor túl sokat sírt, az ajkai néhány másodpercre lilás színűre változtak, ami megrémítette Tomást.

Nincs értelmes szó.

Csak azt tanultam meg, hogy függőlegesen kell vinnem, nyugodtan kell tartanom, és figyelnem kell a légzésére.

Veronikának sosem volt ilyen türelme.

Egyik reggel egy üzenetet hagyott a babák mellett.

„Nem lehet élni.”

Nem több

Tomás két hónapig élt alkalmi munkákból élelemszerzés céljából. Amikor már nem tudta kifizetni a szobát, ahol laktak, vastag anyagból varrt egy hordozót, mindkét oldalára rátett egy-egy babát, és kisétált.

Három napig haladt előre a nap alatt, míg meg nem találta a La Encina birtok kapuit.

Mögötte több száz hektárnyi terület terült el, karámok, istállók és egy nagy, vörös folyosókkal díszített ház, amely messziről gazdagnak tűnt. Közelről Tomás egy betört kaput, egy megrepedt itatóvályút és egy pej lovat vett észre, amely mindenki mástól elkülönült.

Az első, aki megkapta, Esteban Barrera volt, a tulajdonos fia.

Drága csizmát viselt, és arcán olyan türelmetlenség tükröződött, mint aki megtanult parancsokat adni magyarázkodás helyett.

– Munkát keresek – mondta Tomás –. Megjavíthatom az ajtót, lezárhatom az itatóvályút, és megnézhetem a lovat.

Esteban megvetően elmosolyodott.

– És azt is tervezed, hogy két babával a nyakadban fogsz dolgozni?

– Amíg szükséges

Tomás señaló a lovag.

– Nem bátor. Fáj a jobb hátsó lába.

A hang eltűnt

Percekkel később Don Julián Barrera, a La Encina tulajdonosa elé vitték.

59 éves volt, kérges kezekkel és fáradt arckifejezéssel, ami nem illett a körülötte lévő gazdagsághoz. A családon kívül senki sem tudta, hogy a ranchra jelzálog volt terhelve, mivel Esteban a föld egy részét fedezetként használta fel egy csődbe ment szarvasmarha-tenyésztő vállalkozáshoz.

Don Julián Miró Tomást alakítja.

Miután a tükörbe nézett, a gemellokra bukkant.

Kézzel fogom tudni lecserélni.

Egy pillanatra zavartnak tűnt.

—Hogy néz ki?

—Tomas Salgado

—Apád?

Tomás hangsúlyozta

– Soha nem találkoztam vele. Anyám sosem akarta elárulni, hogy ki ő.

Valami megváltozott a földbirtokos szemében.

– És mi volt az édesanyád neve?

—Rosario Salgado

Don Julián lement Miradába.

A kemény csend lecsillapodott.

Végül megengedte neki, hogy a pajta mögötti szobában lakjon, munkáért és élelemért cserébe.

Másnap Tomás megjavította az ajtót. Don Julián figyelte, ahogy a pálmalevéllel végigsimítja a fát, mielőtt gyalulná.

Pontosan ugyanazt a gesztust tette.

Tamás is észrevette.

De senki sem szólt semmit.

Aztán megjavította az itatóvályút, és elkezdett dolgozni Centinelával, a pej lóval. Az állatot hónapokkal korábban megverték, és azóta senki sem tudott a közelébe férkőzni.

Tomás órákat töltött azzal, hogy háttal ült neki, és fát faragott anélkül, hogy utána rohant volna.

Az ötödik napon Sentinel megengedte neki, hogy megérintse.

Tomás egy beszorult követ talált a ló patája közelében. Amikor sikerült kihúznia, a ló lassan a vállára hajtotta a fejét.

Alma Tomás mellkasának dőlve aludt.

Centinela olyan finomsággal szaglászta meg a babát, hogy Don Julián, aki a kerítésről figyelte őket, elfordította a tekintetét.

Teltek a hetek.

Nicolás csirkéket kergetve mászkálni kezdett az udvaron. Alma mozdulatlan maradt, minden megerőltetés után fáradt volt.

Don Julián egyre gyakrabban látogatta az istállót.

Egyik délután látta, hogy Tomás egy megdöntött ecsettel dolgozik.

– Az apám pontosan ezt csinálta régen.

Tamás felemelte a fejét.

–Az anyám tanított meg. Azt mondta, így dolgozott az apám is.

Az öregember mozdulatlan maradt.

De az igazi sokk csak napokkal később jött.

Lucinda, egy fiatal nő, aki a farmon segített, Almával játszott, amikor ezt mondta:

– Ugyanolyan szemed van, mint Doña Rosariónak.

Tomás jelent meg mögötte.

– Melyik Rosario?

Lucinda elsápadt.

– Egy lány, aki sok évvel ezelőtt itt dolgozott. A nagymamám azt mondta, hogy terhesen elment, és soha nem jött vissza.

Tomás érezte, hogy kihűl a teste.

Azon az éjszakán Don Julián kezeire emlékezett, arra, ahogyan a fán játszott, a kérdéseire és a hallgatásaira.

És ahogy kezdte megérteni valamit, amit soha nem képzelt el, hallotta, hogy egy teherautó megáll a kapu előtt.

Lucinda odaszaladt megnézni.

Tomás követte kifelé.

Egy új ruhát és aranyláncot viselő nő szállt ki Esteban járművéből.

Veronika volt az.

Az anya, aki elhagyta a gyerekeit.

És amikor Esteban megfogta a kezét, hogy lesegítse, Tomás megértette, hogy La Encinába érkezése talán soha nem volt véletlen.

2. RÉSZ
Tomás aznap este nem ment ki válaszokat keresni. Bezárkózott Nicoláshoz és Almához, miközben kint hangokat hallott, ajtók nyílását és csukódását, valamint a teherautó motorjának eldübörgését.

Másnap reggel Don Julián két csésze kávéval jelent meg.