Aztán másfajta csend következett.

Az orvos elment.

Tamás előbb megértette, mint hallotta volna.

Percekig mozdulatlanul ült, kezét a térdére téve.

Pontosan úgy, ahogy Don Julián tette, amikor nem tudta, mit mondjon.

Veronika sírva jelent meg a folyosón.

– Tamás…

Felnézett.

– Mikor mondta az orvos, hogy vizsgálatokra van szükséged?

Mozdulatlan maradt.

– Nem így volt.

Esteban lemaradt.

-Válasz.

– Az orvos azt mondta, hogy hamarosan végezni kell velük.

–Mikor? –ismételte meg Esteban.

Veronika lesütötte a szemét.

—4 nappal ezelőtt.

Esteban úgy lépett hátra, mintha megütötték volna.

– Volt pénzed.

– Nem akartam senkit megijeszteni.

– Nálad volt a pénzem – mondta. – Felhívhattál volna.

– Azt hittem, várhatok.

Tamás felkelt.

Nem sértette meg őt.

Nem próbálta megérinteni.

Ez még keményebbé tette a szavait.

–Alma hónapokig mondogatta nekünk, hogy valami nincs rendben, anélkül, hogy tudta volna, hogyan kell beszélni. Megértettem, mert én voltam az apja. Nem akartál tőle tanulni.

Veronika még jobban sírni kezdett.

– Nem akartam, hogy meghaljon.

– De nem akartad, hogy bonyolítsam az életedet.

Esteban lehunyta a szemét.

Azokban a napokban egy másik igazság is napvilágra került.

Verónica végül beismerte, hogy tinédzserkora óta tudott a Rosario és Don Juliánról szóló pletykáról. Amikor évekkel ezelőtt találkozott Tomással, felismerte a vezetéknevet, a kort, sőt még a Barrera család néhány arcvonását is.

Megpróbálta megkeresni őt abban a reményben, hogy megbizonyosodhat arról, hogy ő La Encina örököse.

A pénz soha nem jelent meg.

A szárazság súlyosbodott.

Megérkeztek az ikrek.

És úgy döntött, hogy feladja a fogadást.

Amikor Esteban később megtalálta, és elmondta neki, hogy egy Tomás Salgado nevű férfi két kisbabával érkezett a tanyára, rájött, hogy túl korán távozott.

Soha nem Nicolásért vagy Almáért tért vissza.

Még Esteban is, aki segített Veronikának bántani Tomást, megdöbbent.

– Menj ki! – mondta neki.

– Esteban…

„Segítettem neked, mert azt hittem, Tomás azért jött, hogy elvegye tőlem az apámat és a tanya maradékát. Az én hibám volt. De a bátyám elvesztette a lányát, mert te úgy döntöttél, hogy vársz.”

Ez volt az első alkalom, hogy testvérének szólította.

Verónica 2 nappal később elhagyta La Encinát.

Alma halála, a kórházi jelentés, az őt először vizsgáló orvos nyilatkozata és a várakozással töltött napokról szóló tanúvallomások megváltoztatták a család helyzetét. Az ideiglenes felügyeletet visszavonták, és Nicolás visszatért Tomáshoz, amíg a bíróság megvizsgálta Verónica felelősségét.

Don Julián kifizette az ügyvédet.

Tamás ezúttal sem állította meg.

Nem azért, mert hirtelen beleegyezett, hogy Gáttá válik, hanem mert már megértette, hogy minden segítség elutasítása a büszkeség egy másik formájává válhat.

A temetés után Don Julián Centinela mellett találta meg.

A ló fejét a vállára támasztotta.

– Maradj itt – mondta az öregember –. A Tölgy is a tiéd.

Tomás megsimogatta az állat nyakát.

– Anyám birtok nélkül élt. Én is.

– Nem kell semmit sem bizonyítanod.

– Nem bizonyítok semmit.

A pajta felé nézett, ahol Miklós aludt.

„Nem akarom, hogy a fiam úgy nőjön fel, mint az az unoka, aki hirtelen felbukkan, miközben mindenki azon vitatkozik, hogy mi az ő része. Azt akarom, hogy tudja, hogy egy ház a tiéd lesz, mert gondoskodsz róla.”

Don Julián lehajtotta a fejét.

— Hová fogsz menni?

— Még nem tudom.

– Hadd lássam Nicholast.

Tamás néhány másodpercig nézte.

-Valóban.

Egy hideg reggelen távozott, Nicholas a mellkasára szorítva.

Lucinda tortillákat, babot és egy takarót rejtett a hátizsákjába.

Tomás kilométerekkel később fedezte fel a dolgokat.

Alma halála óta most mosolygott először.

A második napon egy keskeny ösvényre bukkant, amelyet fügekaktuszokkal szegélyeztek.

A háttérben egy Los Sauces nevű kis ranch állt.

A kerítés három helyen beomlott. A kút csiga rozsdás volt. Több kecske járkált ki-be kedvük szerint.

Egy Inés Villaseñor nevű 72 éves nő ült a folyosón.

Nyolc éve élt egyedül a férje halála óta. Egyetlen fia fiatalon halt meg.

Tomásra nézett.

Aztán Miklóshoz.

– Hová mész?

Tomás a kerítésre nézett.

– Bárhol, ahol munkára van szükségük.

Inés a kecskékre mutatott.

– Minden héten előjönnek. A fekete is vemhes, és most már bármelyik nap megijeszthet.

– Három nap alatt meg tudom építeni a kerítést.

– Mennyit kérsz?

—Étel és szállás, amíg végzek.

Inés sokáig tanulmányozta.

– Van egy szoba hátul. Nincs benne ágy.

– Van teteje.

– Akkor hagyd abba a beszélgetést, és kezdd el holnap.

Tomás 3 nap alatt befejezte a kerítést.

Aztán felfedezett egy szivárgást a kútban.

Kérés nélkül megjavította.

– Ez nem volt része a megállapodásnak – tiltakozott Inés.

– De eltört.

Szigorú arckifejezéssel nézett rá.

– Azok a férfiak, akik olyan dolgokat javítanak meg, amelyek nem az ő felelősségük, bajba kerülnek.

Tamás alig mosolygott.

– Voltam már nagyobb bajban is.

Egy hétből egy hónap lett.

Aztán többesben is.

Tomás megjavította a tetőt, a karámokat és egy elhagyott öntözőárkot. Azon a napon, amikor a víz újra a kis gyümölcsösbe folyt, Inés olyan sokáig bámulta a patakot, hogy Nicolás leült mellé, és nem értette, miért sír.

Miklós sétálni kezdett az udvaron.

Egyik délután tántorgó léptekkel ment át az egyik végétől a másikig.