Leült a pajta elé.

– Találkoztam Rosarióval.

Tamás nem válaszolt.

– Itt dolgozott, amikor fiatal voltam. Már akkor szerettünk egymásba, amikor Mercedeshez voltam jegyesülve.

Tomás lassan felemelte a tekintetét.

Don Julián szeme könnyes lett.

–Elment anélkül, hogy elmondta volna, hogy terhes. Kerestem, de nem eleget. Ez az igazság.

– Azt mondod, hogy te vagy az apám?

– Azt mondom, túl sok dolog van, amit már nem nevezhetek véletlennek.

Tomás megfigyelte azokat a kezeket, amelyek ugyanolyanok voltak, mint az övéi.

–Az édesanyám meghalt, amikor 12 éves voltam. Az utolsó életéig dolgozott.

Don Julián lehunyta a szemét.

-Sajnálom.

– Az, hogy most érzi, nem változtat azon, amin keresztülment.

-Nem.

Tamás lassan lélegzett.

– Én sem akarom a pénzedet.

Ez a válasz meglepte az öregembert.

– Nem a vezetéknevet kerestem. Ételt kerestem a gyerekeimnek.

Alma, Tomás ölében ült, kinyújtotta a kezét, és megfogta Don Julián ujját.

A férfi csendben hallgatott.

De valaki az ablakból figyelte a beszélgetést.

Esteban.

Még aznap délután elment a faluba.

Másnap Veronika a kapun kívül várt.

– Nicolásért és Almáért jöttem.

Tamás állt előtte.

-Most igen?

– Én vagyok az anyja.

– Te is ilyen voltál, amikor magukra hagytad őket.

Veronika összeszorította az állkapcsát.

– Hibáztam.

– Nem értük jöttél vissza. Azért jöttél vissza, mert megtudtad, ki a nagyapjuk.

Először veszítette el a biztonságát.

Tamás ekkor valami sokkal rosszabbat értett meg.

Verónica La Encina közelében nőtt fel. Tizenéves kora óta hallott arról a pletykáról, hogy Don Juliánnak gyermeke született egy Rosario nevű munkástól.

Évekkel később találkozott Tomással, egy apátlan ácsmesterrel, Rosario Salgado fiával.

Fogadtam volna.

Abban a reményben ment hozzá feleségül, hogy egy napon ez a vér pénzt fog jelenteni.

Amikor a szegénység folytatódott és megszülettek az ikrek, elvesztette a türelmét és elment.

Esteban volt a második választása.

Most rájött, hogy az első lehetőség sokkal jövedelmezőbb lehet.

– Nem fogod magaddal vinni a gyerekeket – mondta Thomas.

Veronica elővett néhány dokumentumot.

– Ezt majd a bíró eldönti.

Esteban ügyvédet fogadott. Verónica kijelentette, hogy Tomásnak nincs saját háza, stabil jövedelme, és nincsenek meg a megfelelő körülményei két gyermek felneveléséhez.

És papíron ennek egy része igaz is volt.

Thomas velük aludt egy kölcsönszobában egy pajta mögött.

Don Julián egy másik ügyvédet fogadott, de az újonnan felfedezett családi kapcsolatok tovább bonyolították az ügyet. A bíró úgy döntött, hogy kivizsgálják a helyzetet, és ideiglenesen Verónicának ítélte a felügyeleti jogot.

Amikor megérkeztek a gyerekekért, Tomás előkészítette a takarókat, a ruhákat és a rongybabát, amit Nicolás mindenhová magával hordott.

Alma sírni kezdett, amikor elválasztották a mellkasától.

„Ha izgatott lesz, tartsd ülve” – magyarázta Tomás Verónicának. „Ha gyorsan lélegzik, ne hagyd sírni. És figyelj az ajkaira.”

Veronika összevonta a szemöldökét.

– Mindig túlzásba vitted azzal a lánnyal.

Tomás olyan komolysággal nézett rá, amit még Esteban is észrevett.

– Nem túlzok.

A teherautó elhajtott.

Sentinel nyerített a karám felől.

A következő napokban Tomás úgy dolgozott, mint egy üres fej. Órákat töltött a lóval, amely magyarázatot nem követelve a fejét nekitámasztotta.

Eközben Alma kevesebbet kezdett enni.

Aztán túl sokat kezdett aludni.

Az ajkai lilára változtak, még akkor is, amikor nyugodt volt.

Az ikrek gondozására felbérelt nő elmondta Veronikának.

– Biztosan influenza.

A negyedik napra Alma már erőlködve lélegzett.

Veronica végül elvitte egy klinikára.

Az orvos megvizsgálta, és az arckifejezése megváltozott.

– A lánynak valószínűleg van kommunikáció a szíve kamrái között. Amint lehet, vizsgálatokra és szakellátásra van szüksége.

Veronika megkérdezte, mennyibe fog kerülni.

Az orvos válaszolt.

Úgy döntött, vár.

Esteban fizethetett volna.

De Veronica nem akart több pénzt kérni tőle, pont amikor megpróbálta rábeszélni a családalapításra.

4 napot várt.

Az ötödik nap reggelén Lucinda berohant az istállóba.

– Don Tamás…

Leejtette a szerszámot.

A lány sírt.

–Alma kórházban van Doloresben. Azt mondják, nagyon beteg.

Tamás nem kérdezett semmit.

Kirohant a teraszra.

Don Julián már beindította a teherautót.

Amikor felmentek az emeletre, Esteban sápadtan bukkant elő a házból.

-Apu…

Don Julián ránézett.

– Mit csináltál?

Esteban nagyot nyelt.

– Nem tudtam, hogy Veronica várt.

Tomás lassan felé fordult.

És mióta megérkezett La Encinába, Esteban most először nem tudta a tekintetét állni.

3. RÉSZ
Amikor megérkeztek a kórházba, Alma még élt.

Tomás egy félig nyitott ajtó mögött látta meg, aprócska, fehér lepedő alatt, olyan csövekhez csatlakoztatva, amelyek túl nagynak tűntek a testéhez képest.

Kijött egy gyermekorvos, hogy beszéljen velük.

„Veleszületett szívbetegsége van. Apja leírása alapján valószínűleg születésétől fogva tüneteket mutatott. Időbeni nyomon követéssel jobban lehetett volna kezelni, de súlyos dekompenzációval érkezett.”

Tomás a falra tette a kezét.

Nem sikított.

Ez aggasztotta leginkább Don Juliánt.

– Láthatom őt?

Az orvos bólintott.

Tamás egyedül lépett be.

Leült az ágy mellé, és két ujját Alma kezére tette.

A lány alig nyitotta ki a szemét.

– Itt van apa – mormolta.

Alma az egyik ujját az övé köré fonta.

Tomás késő éjszakáig maradt vele.

Hajnali 2 óra körül Alma szíve megállt.

Az orvosok megpróbálták újraéleszteni.

Tomás parancsokat, lépteket és gépek zaját hallotta egy függöny mögött.