1. RÉSZ
– A gyerekeidnek nincs anyjuk, nekem sincsenek. Ha szükséged van valakire, aki marad, itt vagyok.

A kifejezés úgy ért a tanya udvarára, mint egy mennydörgés.

Tomás Ríos, aki két telet töltött özvegyemberként, abbahagyta lova hevederének igazgatását, és az idegenre nézett. Mellette a 11 éves Samuel összeszorította az állkapcsát. A hétéves Lilia az apja kabátja mögé bújt.

1887 októbere volt, Észak-Chihuahuában, ahol a szél vörös port kavart a mesquite fák között, és egy váratlan látogatás áldás vagy fenyegetés lehetett.

Elena Harónak hívták. Gyalog érkezett a Casas Grandes útról egy régi bőrönddel, poros ruhával és elnyűtt cipőkkel.

„Nem alamizsnára vágyom” – mondta. „Tudok főzni, varrni, kisebb sérüléseket ellátni, könyvelni és gyerekekről gondoskodni. Csak munkát és fedélt kérek a fejem fölé.”

Tamás gyanakodva méregette.

– És a családod?

Elena lesütötte a tekintetét.

– Nincs senkim, aki eljönne értem.

A válasznak elégnek kellett volna lennie ahhoz, hogy megszabaduljon tőle. De a ház hónapok óta belülről omlott össze. Samuel alig szólt Isabel halála óta. Lilia anyja kendőjét szorongatva aludt el, és sírva ébredt, amikor a szél megzörgette az ablakokat.

Tomás beleegyezett, hogy egy hétig kipróbálja.

A hír feldühítette Beatriz Salgadót, az elhunyt Isabel idősebb nővérét. Még aznap délután megérkezett a faluból, és köszönés nélkül belépett a konyhába.

– Behoztál egy idegent a nővérem házába?

– Ő volt a feleségem, Beatriz. És ez még mindig az otthonom.

– Ez a gyerekei otthona is.

Elena csendben maradt a tűzhely mellett.

Beatriz tetőtől talpig végigmérte.

-Azok a nők, akik egyedül érkeznek egy farmra, nem ok nélkül érkeznek.

Tomás a tenyerével az asztalra csapott.

-Csak úgy van

De a mondat továbbra is a levegőben lógott.

A következő napokban Elena nem próbált szavakkal meggyőzni senkit. Hajnal előtt kelt, tortillákat sütött és ruhákat foltozott. Felfedezte, hogy Samuel tud könyvelni, és segítséget kért tőle a gabonával kapcsolatban. Liliával óvatos volt: soha nem nyúlt Isabel kendőjéhez.

A hatodik napon Sámuel egy plusz tányért hagyott az asztalon anélkül, hogy egy szót is szólt volna.

8-án Lilia megengedte Elenának, hogy befonja a haját.

Azon az éjszakán Tomás hallotta a lánya nevetését a konyhában, és mozdulatlanul állt a folyosón, meglepődve, mennyire hiányzott neki ez a hang.

A 10. napon Lilia egy kifakult kék szalaggal közeledett Elenához.

—Anya kora

Elena kinyitotta a kezét, de nem fogadta el.

– Akkor ki kell dobnod

—Megkérdezem, mit szólsz hozzá.

Mielőtt Elena válaszolhatott volna, Beatriz megjelent az ajtóban.

—Nem

Lilia megdöbbent

-Néni…

„Az a szalag a nővéremé volt. Nem adod oda egy idegennek.”

Elena azonnal visszaadta a kazettát.

– Igazad van

De Lilia jön a llorarhoz.

– Anya elment. Elena igen.

Beatriz elsápadt, mintha a lány megütötte volna.

Tomás interjúja

– Lilia, és Samuellel is.

Amikor a gyerekek elmentek, Beatriz rászegezte a tekintetét.

– Ha hagyod, hogy az a nő átvegye Isabel helyét, ne várd, hogy hallgatjak.

– Senki sem veszi át senki helyét.

– Ezt most te mondod.

Beatriz vacsora előtt elment.

Órákkal később, amikor végre elcsendesedett a ház, egy lövés törte meg a sötétséget.

Tamás a verandára rohant.

Négy lovas állt a kerítés előtt.

A csoportot vezető férfi mosolygott fekete kalapja alatt.

Caleb Mercer.

Egy földkereskedő, aki hét évvel korábban megpróbálta fillérekért megvásárolni a ranchot. Tomás kirúgta, miután felfedezte az eladósodott gazdálkodókkal szembeni fenyegetéseit.

Caleb nyugodtan leszállt a lováról, és elővett egy dossziét.

– Átvenni jöttem.

– Nem tartozom neked semmivel.

– E szerint igen. 6400 peso, plusz kamat. És a ranchot használták fedezetként.

Tomás felkapta a dokumentumot, és a lámpaoszlop közelébe tartotta.

Ott volt a neve.

Izabelnek is.

És alul egy casas grandes-i közjegyzői hivatal pecsétje látszott.

– Ez hamis.

– Ezt el kell magyaráznod egy bírónak.

Elena kiment a gyerekek mögött a verandára. Amikor meglátta a dokumentumot, megváltozott az arca.

Caleb felismerte őt.

1 másodpercre eltűnt a mosoly.

– Ó – mormolta. – Szóval itt bújtál el.

Tomás Elenához fordult.

— Ismered őt?

Nem volt lehetősége válaszolni.

Az egyik férfi átugrott a kerítésen, megragadta Samuelt a kabátja gallérjánál fogva, és a lovak felé vonszolta.

Lília felsikoltott.

Tamás feléjük rontott.

Caleb felemelte a fegyvert.

– Hajnalig van időd aláírni a tanya átadását.

Elena a pisztolyra nézett, majd az ajtó mellett álló régi bőröndjére.

És amióta megérkezett, most először tűnt jobban megrémültnek attól, amit bent tartott, mint az előtte álló fegyveresektől.

2. RÉSZ
Tomás megütötte a Samuelt fogva tartó férfit, és sikerült kiszabadítania a karját, de egy másik lovas puskatussal hátulról megtámadta. A férfi térdre esett.

Sámuel küzdött.

—¡Suelteme!

Elena a ház felé tolta Liliát.

– Csukd be az ajtót, és ne menj ki!

Aztán a fészerhez rohant, fogott egy gereblyét, és a nyelével megütötte a fiút tartó férfit. Samuel a földre esett, és begurult a kerítés alá.

– Fuss a húgoddal!

Caleb egyenesen Thomasra mutatott.

–Vége van.

Elena közbelépett.

– Nem tűnik el.

– Állj félre az útból.

– Ha lelő, nem lesz aláírása. Aláírás nélkül pedig csak egy hamis dokumentuma lesz, ami egy órán át sem állja meg a helyét a kerületi bíró előtt.