Caleb mozdulatlan maradt.

Tomás dühösen és zavartan nézett rá.

– Elena, mi történik?

Odament a bőröndhöz, kioldotta a szíjakat, és felemelt egy deszkát az aljáról. Alatta több összehajtott papírlap, egy fekete fedelű jegyzetfüzet és két lezárt példány volt.

– Irattárosként dolgoztam a Casas Grandes-i bíróságon – mondta. – Ezt három héttel ezelőtt találtam.

Caleb összeszorította az állkapcsát.

Elena felemelte az első lepedőt.

– Az állítólagos jelzálogjog erre a ranchra 1884. október 14-én kelt, és állítólag Eusebio Cárdenas közjegyző hagyta jóvá.

– Ezt mondja a feljegyzés – felelte Caleb.

— Eusebio Cárdenas 1884. szeptember 22-én halt meg.

Senki sem szólt semmit.

Elena megmutatta a jegyzetfüzetet.

– Az adott hónap eredeti jegyzőkönyve még mindig megtalálható a dossziéban. Az általad idézett oldal nem tartalmaz jelzálogot. 18 öszvér eladását tartalmazza két jánosi kereskedő között.

Elővett egy újabb papírlapot.

– És van még valami. Az adósságnyilvántartás szerint Tomás 6400 pesót kapott egy összegben. A hitelező főkönyve nem rögzíti ezt a befizetést. Csak egy bejegyzés szerepel hónapokkal később, más tintával.

Tomás ismét a hamis dokumentumra nézett.

Elena folytatta.

– Továbbá Isabel aláírását egy magánlevélről másolták le. Ez az utolsó levél dőléséből és a pontosan ugyanazon a helyen megjelenő tintafoltból is kiderül.

Egy remegő hang hallatszott a kerítés mögül.

– Mert én adtam oda neki azt a levelet.

Beatrice is ott volt.

Lóháton tért vissza, miután eszébe jutott valami, ami nyugtalanította. Most úgy tűnt, képtelen megállni a lábán.

Tamás megdermedt.

– Mit csináltál?

Beatriz sírt.

– Öt hónappal ezelőtt Caleb felkeresett. Azt mondta, hogy alapítványt tud nyitni a gyerekeknek, ha igazolom a rokonsági fokomat Isabellel. Adtam neki három levelet, a házassági anyakönyvi kivonatának másolatát és néhány régi nyugtát. Azt gondoltam…

– Odaadtad ennek az embernek a feleségem iratait!

– Azt hittem, Samuelnek és Liliának szól.

Caleb szárazon felnevetett.

– Milyen megható család.

Tomás Beatriz felé indult, de Elena megállította.

– Felhasználta. Erre volt szüksége az aláírás megalkotásához.

Caleb hirtelen odalépett, és kikapta az egyik lepedőt Elena kezéből.

– Azt hiszed, ez megment téged?

A papírt a leesett lámpásra dobta. A láng felkapaszkodott a sarkon, és hamuvá változtatta.

Sámuel felsikoltott.

Elena nem mozdult.

– Ez egy másolat volt.

Caleb ránézett.

– Hol van az eredeti?

—Úton vagyok a kerületi bíróhoz három napra.

Caleb arckifejezése megváltozott.

Elena északra mutatott.

– Küldtem egy nyilatkozatot Mateo Sosával, az öszvérhajcsárral is. Ha megérkezett Casas Grandesbe, a vidéki rendőrparancsnok már tudja, hogy ma este jössz.

Caleb megragadta a karját.

– Nem tudod, kivel szórakozol.

– Igen, tudom. Azért jöttem.

Tomás úgy nézett rá, mintha újabb ütést kapott volna.

– Szóval végig tudtad, hogy jön?

Elena nem próbálta megvédeni magát.

„Tudtam, hogy megpróbál behajtani egy hamis adósságot. Nem tudtam, mikor fog lecsapni.”

–A házam alatt aludtál. A gyerekeimmel ettél. Elmondhattad volna.

Samuel, aki még mindig az ajtóhoz nyomódott, sokkal halkabban szólalt meg.

– Értünk jöttél, vagy miatta?

Elena úgy érezte, hogy ez a kérdés jobban fáj, mint Caleb keze a karján.

– Először a dossziéért jöttem – vallotta be. – Aztán azért maradtam, mert te már nem vagy dosszié.

Káleb elmosolyodott.

–Milyen kedves. Most már megbocsáthatnak egymásnak, miközben elveszítik a házukat.

Beatriz lehajtotta a fejét.

– Tomás, ha bárki is hibás lehet azért, hogy megszerezte Isabel aláírását, az én vagyok.

– Majd később beszélünk róla – felelte Tomás anélkül, hogy ránézett volna. – Ha lesz későbbi időpont.

Caleb egyik embere az út felé nézett.

– Caleb, ha vidéki rendőrség jön…

– Hajnal előtt nem fognak megérkezni.

Aztán fogta a lámpást, és a pajta melletti szalmakupacra dobta.

A tűz azonnal eszkalálódott.

Lilia kiáltott a házból.

Thomas a lángok felé rohant, de két férfi visszatartotta.

– Írd alá! – parancsolta Caleb. – Különben minden, amit otthagytál, elégni fog.

Tamás a lábához köpött.

– Inkább elveszíteném a ranchot.

Káleb elmosolyodott.

– Nem a tanyáról beszéltem.

Elena a ház ajtaja felé nézett.

Lília ott volt és sírt.

Beatriz is.

De nem Sámuel.

Éles kopogás hallatszott a pajta belsejéből.

Aztán egy másik.

Tamásnak elállt a lélegzete.

-Sámuel…

A deszkák mögül, a mennyezetet már beborító füstön keresztül hallatszott a fiú hangja.

-Apu!

És a lángok lezárták a bejáratot.

3. RÉSZ
Tomás leütötte az egyik férfit, a másikat pedig egy oszlophoz lökte. Caleb felemelte a pisztolyát, de Elena a csuklójára találta a gereblyét. A lövés elveszett a sötétben.

„Samuel bent van!” – kiáltotta.

Tamás a pajta felé rohant.

A főkapu már lángoló fallá változott. A tető nyikorgott, az öszvérek pedig kétségbeesetten rúgkapáltak az oldalsó karámokban.

Elena az ivókút mögötti kis ablakra mutatott.

– Arra!

Tomás megkerülte az épületet, egy kővel betörte a fát, és megpróbált bejutni, de a nyílás túl szűk volt a vállának.

– Illek – mondta Elena.

-Nem.

— Nincs idő.

Nedves takaróval takarta be a fejét, és átment a nyíláson.

Bent Samuel köhögött a jászol mellett, egy gerenda alatt csapdába esve. Azért ment be, hogy kiszabadítsa apja kancáját.

– Elena!

-Itt vagyok.