1. RÉSZ
A szekér tengelye száraz reccsenéssel tört el pontosan azon a napon, amikor Julián Arriagának el kellett volna hoznia azt a nőt, aki beleegyezett, hogy feleségül veszi anélkül, hogy valaha is látta volna.

A bal kerék kirepült az árokba, és a rakomány hirtelen megdőlt. Juliánnak alig sikerült meghúznia a gyeplőt, hogy megakadályozza Lucero, a gesztenyebarna kancáját, a hámtól és mindentől való elesését.

-Nem. Szia nem. Cualquier día menos hoy.

Ránézett a Sierra de Chihuahua-n átvezető földútra, majd az órájára. Már majdnem egy kora óta hátrafelé haladt. A San Ysidro vasútállomás még messze volt.

És Amália Krüger várta ott.

Julian nem sokat tudott róla. Csak azt, hogy 32 éves, hogy évek óta északon él és dolgozik, és hogy válaszolt egy házassági hirdetésre, amit Rosa nagynénje küldött anélkül, hogy megkérdezte volna őt.

Amikor Julián rájött, mi történt, mindent le akart mondani. Aztán az üres házra gondolt, a télre, aki egyedül vacsorázik, és az apjára, aki a halála előtt ismételgette neki, hogy a ranchnak családra van szüksége, nem csak jószágokra.

Aztán írt Amáliának egy brutálisan őszinte levelet.

Elmagyarázta, hogy a konyha mennyezete beázik, hogy tartozik néhány szarvasmarha után, hogy a tanya két órányira van a várostól, és hogy ő nem egy elegáns ember, és nem is különösebben beszédes.

Valami másra is figyelmeztette.

Az idősebb bátyja, Ramiro, évek óta azt mondogatta, hogy Julián végül eladja azokat a földeket, és előbb-utóbb szinte ingyen megveszi a saját részét.

Amália mindössze hat sorral válaszolt.

„Nem félek a nehéz háztól. Éltem már rosszabb helyeken is. Gazdag emberre sincs szükségem. Olyanra, aki nem hazudik.”

És azt hiszem, a hófehérség.

Julián az út szélén hagyta a szekeret, és továbbment a Lucero nevű hintóval. Mire végre megérkezett az állomásra, a peron üres volt, leszámítva egy sötétkék ruhás nőt, egy nagy bőröndöt és egy fémládát.

Amália már 3 órája várt.

Nem tűnt könnyesnek vagy dühösnek.

Ez így megfélemlítőbb.

Nézte, ahogy sáros csizmával leszáll a kancáról.

– Arriaga úr

– Krüger kisasszony

– Későn érkezett

-Sok

Julian levette a kalapját.

– Eltört a tengely. Ha a következő vonattal vissza akarsz jönni, tökéletesen megértem.

Amália miró elhagyja az élt.

—Dónde ez a kocsi?

—Különböző kilométerek

– Mutasd meg nekem

Julian pislogott

—A kocsi?

—A tengely

– Krüger kisasszony, órák óta vár.

—És nem akarok még 3 percet vitatkozásra pazarolni.

A ládát az állomáson hagyták, és lovas hátán tértek vissza, Julián Lucero hátán, Amalia pedig mögöttük, mereven és némán.

Miután megtalálta a kocsit, leguggolt a törött tengely mellé, megérintette a fát, és megvizsgálta a kerékagyat.

– Ez ma nem romlott el.

– Persze, ma elromlott.

–Ma végre eltört. Hónapok óta korhadt volt.

Julián felbuktatja a csövet.

A tető

Amália egy kerítésre mutatott.

– Szükségünk van egy egyenes oszlopra, drótra és egy rúdra.

— Honnan tudod ezt?

Már le is vette a kesztyűjét.

– Hat éven át szállítottam árut Ciudad Juárez, Casas Grandes és bányásztelepek között. Néha lisztet szállítottam. Máskor gépeket. És kétszer dinamitot, szóval higgyék el, egy törött tengely nem nyűgöz le.

Julian mozdulatlan maradt.

– Te vezetted a szekereket?

– Beszélni akarsz, vagy hazamenni, mielőtt sötét lesz?

25 percig dolgoztak együtt. Amália fával és dróttal erősítette meg a tengelyt, amíg elég erős nem lett ahhoz, hogy lassan mozoghasson.

Amikor megérkeztek a tanyára, Ezequiel, a mezőgazdasági munkás, aki kilenc évig Juliánnal dolgozott, először a javításra, majd Amaliára nézett.

– Főnök, minden tiszteletem mellett… Azt hiszem, a hölgy, aki még nem egészen hölgy, fél óra alatt megoldotta, hogy mit kellene fél nap alatt megcsinálni.

– Köszönöm, Ezéquiel.

— Szolgálatára.

Amália úgy lépett be a házba, mintha semmit sem hallott volna.

Három nappal később összeházasodtak a San Isidro plébánián.

A szertartás kicsi volt, de Ramiro hívatlanul megjelent.

A pohárköszöntő alatt tetőtől talpig végigmérte Amáliát.

– Szóval te vagy az a nő, aki olyan messziről jött a bátyámért?

– Úgy tűnik, igen.

Ramiro felnevetett.

– Remélem, nem gondoltad, hogy egy földbirtokoshoz mész feleségül.

Julian megfeszítette az állkapcsát.

Amália a sógora tekintetét állta.

-Nem.

-Akkor okosabb vagy, mint amilyennek látszol.

– És kevésbé vagy diszkrét, mint amire számítottam.

Ezekielnek köhögnie kellett, hogy elfojtsa a nevetését.

Attól a naptól kezdve Ramiro gyűlölte.

De ami igazán kellemetlen volt Julian számára, az csak később kezdődött.

Amália jobban javított kerítéseket, mint ő. Egy beteg üszőt gyógyított meg egy keverékkel, amit az apjától tanult. Rendszerezte a szerszámokat. Megszelídítette Relámpagot, egy zöld csikót, amelyen Julián egy hónapja kerülte a lovaglást, és németül beszélt hozzá, amíg az állat abba nem hagyta a rúgást.

Még Lucero is keresni kezdte, amint meghallotta a lépteit.

Egyik este Julian azon kapta, hogy patkót cserél.

– Nem kell mindent megcsinálnod.

Amália felnézett.

– Nem tudom, hogyan kell félig-meddig csinálni a dolgokat.

– Nem erre gondolok.

Julian habozott.

– Azt hittem, amikor hozzám jössz feleségül… én leszek az, aki körbevezet ezen a helyen. Én fogom megoldani a problémáidat. De megérkeztél, és úgy tűnik, semmire sincs szükséged tőlem.

Most először tűnt úgy, mintha megbántódna.