– Azt akarod, hogy úgy tegyek, mintha nem tudnám?

-Nem.

– Akkor én nem értem.

Julian sem tudta megmagyarázni.

A válasz két héttel később érkezett.

Amália egy magkatalógus előtt ült, és lassan követte az ujjával a szavakat. Ajkai hangtalanul mozogtak.

Amikor Julian közeledett, becsukta a katalógust.

Túl késő.

– Nehézséget okoz neked a spanyol olvasás?

Lesütötte a tekintetét.

–Tudok beszélni. Olvasni viszont más.

– Megtaníthatlak.

Amália válaszára több másodperc kellett.

– Gúnyolódni fogsz velem?

Julian szégyellte magát, hogy egyáltalán meg kellett kérdeznie.

-Soha.

Így kezdődtek az éjszakáik a lámpa mellett.

Julián megmutatta a szerződéseket, a nyugtákat és a leveleket. Amália feszült figyelemmel ismételte a szavakat.

És mióta megérkezett, most először nem érezte magát haszontalannak.

Mígnem egy reggel Ramiro két férfival megjelent, és egy dokumentumot hagyott az asztalon.

– Azért jöttem, hogy megvegyem a részed a ranchból, Julian.

– Már mondtam, hogy nem.

Ramiro elmosolyodott.

– Ezúttal lehet, hogy nem tudod majd kimondani.

Amália elvette a papírt.

Lassan elolvasta az első sort.

Aztán a második.

És az arca megváltozott.

Mert Julián neve alatt egy olyan adósság szerepelt, amelyről esküdött, hogy nem írta alá.

És az egész ranch fedezetként volt feltüntetve.

2. RÉSZ
Julián kikapta az iratot Amália kezéből.

– Soha nem kértem ezt a kölcsönt.

Ramiro megigazította a kabátját.

– Az aláírásod mást sugall.

– Ez nem az én aláírásom.

—Próbáld ki.

Az adósság 18 000 pesót tett ki, ami elég volt ahhoz, hogy csődbe vigye a ranchot. Az állítólagos hitelező egy Parralból származó szarvasmarha-tenyésztő vállalat volt, amelynek képviselője Ramiroval volt.

A férfi egy záradékra mutatott.

– Amennyiben a fizetés 30 napon belül nem történik meg, az ingatlant lefoglalhatják.

Amália kinyújtotta a kezét.

– Hadd lássam újra.

Ramiro felnevetett.

– Ön most már ügyvéd is?

– Nem. De tudok számolni.

Julian segítségével majdnem egy órát töltött azzal, hogy elolvassa az egyes sorokat. Aztán elővette a könyvet, amiben elkezdte rendszerezni a ranch számláit.

Valami nem illett.

A kölcsönt állítólag négy hónappal korábban folyósították, de ekkora összegű bevétel nem volt. Nem történt élőállat-, gép- vagy hasonló betétvásárlás sem.

„A pénz sosem érkezett meg ide” – mondta Amália.

– Talán a férjed elköltötte.

Felnézett Ramiróra.

– Akkor meg kell mutatnod, hol.

Ramiro dühösen hagyta el a házat.

Azon az estén Julian egyedül találta Amaliát a szerződés olvasásának gyakorlatán.

– Ezt nem neked kell megoldanod.

-Igen, van.

– Az én problémám.

Becsukta a jegyzetfüzetet.

–Pontosan ez a bajod, Julian. Folyton azt mondod, hogy „enyém”, amikor már ketten vagyunk.

Másnap reggel Parralba utaztak.

A dokumentumon szereplő közjegyző megerősített valami nyugtalanítót: soha nem hitelesítette Julian aláírását.

Az állattenyésztő cég viszont bemutatott egy elismervényt, amely igazolta, hogy a pénzt készpénzben átadták egy közvetítőnek.

A közvetítő neve Ramiro Arriaga volt.

Julian egyenesen szembe akart nézni vele.

Amália megállította.

-Még nem.

– A nevemet használta!

– És azt akarja, hogy dühös legyél. Egy dühös ember hibákat követ el.

A nyugta és a közjegyzői nyilatkozat másolataival tértek vissza a tanyára.

De Ramiro előbb odaért.

Ugyanazon a délutánon több szomszédot és rokont gyűjtött össze édesanyja, Doña Teresa házában, egy büszke asszonynál, aki mindig is Juliánt tartotta a család gyenge fiának.

„Mindez akkor kezdődött, amikor megérkezett” – jelentette ki Ramiro. „Korábban Julián soha nem vitatkozott velünk.”

Doña Teresa Amáliára nézett.

– Egy feleségnek össze kell fognia a családot, nem pedig két testvért egymás ellen fordítania.

Julian ököllel az asztalra csapott.

– Ő hamisította az aláírásomat!

– Te mondod – felelte az anyja.

Ramiro elmosolyodott.

– Talán a hölgynek szüksége van a ranchra, hogy megtarthasson valamit, miután elhagyja Juliant.

Ez valóban reakciót váltott ki Amáliából.

Lassan felkelt.

– 14 éves korom óta dolgozom. Soha nem kellett kirabolnom egy házat sem.

– De férjet kerestél.

– Más életet kerestem.

— Ugyanaz a dolog.

Julián felállt.

-Csak úgy van.

Doña Teresa rámutatott.

– Amióta az a nő megérkezett, már nem ismered fel a saját családodat.

– Talán most már jobban felismerem.

Búcsú nélkül távoztak.

Két nappal később vihar csapott le a hegyekre. Egy földcsuszamlás eltorlaszolta a főutat, éppen akkor, amikor Juliánnak 46 szarvasmarhát kellett volna leszállítania, amelyeket vasúton szállított.

Ha elmulasztja a határidőt, elveszíti a ranch jogos adósságának kiegyenlítéséhez szükséges előleget is.

A szomszédok azt mondták, hogy lehetetlen odajutni.

Amália sokáig figyelte a dombot.

– Ott van a régi bányaút.

Ezékiel elsápadt.

– Ezt a lépést 9 éve senki sem használta.

Julianus tagadta.

– Túl veszélyes.

Amália ránézett.

-Akkor együtt megyünk.

Hajnal előtt indultak útnak. Julián és Ezequiel vezették a jószágokat, míg Amália a felszerszámos szekérrel haladt előre a keskeny ösvényen.

Voltak ott kövek, sár, és egy szakaszon egy kerék fél méteren belül a szakadéktól megállt.

De megérkeztek.

Egy órával zárás előtt szállították ki a szarvasmarhákat.

A hír gyorsan elterjedt.

Egy héttel később egy fekete kisteherautó állt meg a tanya előtt.

Alberto Dumas, annak a szállítmányozási cégnek a tulajdonosa, amelynél Amalia évekkel korábban dolgozott, leszállt a buszról.

Volt egy ajánlata.

Dupla fizetés.

Saját szerződés.