1. RÉSZ
Amikor Doña Jacinta először látta Teresát, a fiatal nőnek felrepedt a szája, két gyerek kapaszkodott a szoknyájába, és olyan tekintete volt, mint aki megtanult még a légzésre is engedélyt kérni. Gyalog érkeztek az El Mezquite haciendába, Nochistlán, Zacatecas külvárosában, egy zsák ruhával, miután majdnem három napig száraz tortillákon éltek.

Doña Jacinta a folyosó alatt ült, sötét kendőt viselve.

– Ha pénzt kérnének, nincs nálam.

Terézia látta a látványt.

– Nincs, pénzt jöttem kérni. Munkát jöttem kérni.

A kilencéves Emiliano, a polgármester fiú, lehajtotta a fejét. Az ötéves Luz az anyja mögé bújt.

–Tudok főzni, ültetni, kerítéseket javítani, teheneket fejni és állatok sebeit kezelni. Csak egy helyre van szükségem, ahol alhatnak.

Jacinta észrevette a sárga zúzódást Teresa szeme mellett, de nem kérdezte meg, ki tette. Aztán a gyerekek szakadt szandáljaira nézett.

— 3 alvás. A negyedikben, ha nem vagy hasznos, kiesel.

Terézia asintio nem vitatkozott.

A pajtának bádogteteje volt és szénaillata volt, de a gyerekeknek palotának tűnt. Azon az estén babot és meleg tortillát ettek.

Hajnalhasadás előtt Teresa már felsöpörte a folyosót, vizet merített a kútból és kitakarította a konyhát. Jacinta kiment a sétabotjával.

– Nem én parancsoltam, hogy takarítsd ki a házat.

– Nem, az elhagyatott ház szomorúvá válik.

Az idős asszony úgy nézett rá, mintha ezzel a mondattal egy csukott ajtón kopogtattak volna.

Ugyanazon a napon megérkezett Mateo, a birtok egyetlen állandó mezőgazdasági munkása. 38 éves volt, repedezett kezű és nyugodt beszédmóddal, ami jobban lefegyverezte Teresát, mint bármilyen dicséret.

– Doña Jacinta azt mondja, hogy értesz az állatokhoz.

–Eléggé ahhoz, hogy ne hagyjuk az embert meghalni anélkül, hogy megpróbálná.

Mateo egy borjúra mutatott, amelynek az egyik lábában fertőzés volt. Teresa forralt vizet, sót és egy árnikakenőcsöt kért, amit egy vászonba csomagolt üvegben hordott. Majdnem egy órán át dolgozott.

—Nem találták ki

– Nincs erőm bármit is kitalálni.

A következő két napban Teresa átrendezte az ereszcsatornákat a víz újrafelhasználása érdekében, megjavított egy kerítést, és hat chili palántát mentett meg. Emiliano Mateo nyomában kezdett járni a karámokon keresztül. Luz Jacinta nyomában járt.

Ahogy a harmadik napon leszállt az este, Teresa összehajtotta a ruhákat, és visszatette őket a zsákba.

„Miért pakolsz?” – kérdezte Jacinta az ajtóból.

—Porque usted már 3 napja van.

Az idős asszony a botjára támaszkodott.

– Holnap ki kell takarítanunk az északi karámot.

Terézia lassan értette meg.

—Bezárva a megfelelő helyre?

– Ne kényszeríts arra, hogy megismételjem, amit már mondtam.

Emiliano most először mosolygott.

Négy hét telt el. A hacienda visszahozta az elfeledett hangokat: kanalak csattanását a konyhában, gyerekek lépteit és Luz nevetését. Teresa soha nem kért szívességet. Csak dolgozott.

Egyik este Jacinta behívta az ebédlőbe.

—Hová tette a pegót?

Teresa mozdulatlanul maradt.

—A feleségem

—Megtetted?

—Nem

—¿És mit csinálsz?

Terézia összekulcsolta a kezét.

– Mert Emiliano-t is elkezdte ütni. Azon az éjszakán megértettem, hogy ha maradok, az egyik gyerekem talán nem ébred fel.

Jácint mély levegőt vett.

– Visszamennél hozzá?

– Inkább egy híd alatt alszom.

Az idős asszony bólintott.

„Az unokaöcsém, Ramiro, minden vasárnap eljön. Azt hiszi, hogy ez a ranch már az övé. Ha meglát itt, azt fogja hinni, hogy pénzért jöttél.”

– Nem akarom a pénzedet.

– Tudom. Nem tudja.

Vasárnap Ramiro egy fekete terepjáróval érkezett, egy mappával a hóna alatt. Teresa a konyhában maradt a gyerekekkel, de mindent hallott.

– Néni, add el most! A kút majdnem kiszáradt. Hat hónap múlva ez semmit sem fog érni.

– A földet nem csak azért adják el, mert egy tiszta cipős ember siet.

– Egyedül már nem tudod megcsinálni.

– Ettől még nem leszel tulajdonos.

Ramiro lehalkította a hangját.

– És ki ez a nő?

Csend lett.

– Valaki, aki dolgozik.

– A város szerint két gyerekkel él itt.

Jacinta a botjával a padlóra csapódott.

– És addig fog élni, ameddig csak akarom.

Amikor Ramiro elment, Teresa aggódva távozott.

– Visszajön.

– A keselyűk mindig visszatérnek, amikor azt hiszik, hogy valami haldoklik.

Azon a délutánon Teresa felfedezte, hogy a kiszáradt patak melletti ciprusfa közelében lévő föld még mindig nedvességben van. Eszébe jutott néhány jegyzetfüzet, amelyek Jacinta elhunyt férjéhez tartoztak.

Azon az éjszakán egy cetlit talált: „Ne a mélyben keresd a vizet. Ott keresd, ahol a gyökerek újra átölelik egymást.”

Másnap reggel Teresa elvitte a jegyzetfüzetet Mateónak.

Mindketten a borókafához sétáltak.

Amikor a lapáttal eltávolította a földet, egy vastag gyökér bukkant elő a por alól.

És alatta fekete volt a föld.

2. RÉSZ
Mateo órákig ásott a borókafa mellett, miközben Teresa egy vödörrel eltávolította a földet. Emiliano ivóvizet hozott nekik, Luz pedig apró kavicsokat gyűjtött egy kannába. Délre nem találtak mást, csak gyökereket, száraz sarat és egy sötét földeret, ami mintha gúnyt űzött volna belőlük.

– Talán Genaro tévedett – mondta Mateo kimerülten.

Teresa újra kinyitotta a jegyzetfüzetet.

– Azt mondja: „ahol a gyökerek újra átölelik egymást”. Itt nincs.

Addig köröztek a törzs körül, amíg két gyökeret nem találtak, amelyek néhány méterrel lejjebb elváltak és újra egyesültek, egyfajta eltemetett boltívet alkotva. Ott ástak.