Mateo ásója hirtelen halk csattanással elsüllyedt.

-Várjon.

Letérdelt, bedugta a kezét, és sárral borítva kihúzta.

Egy vízsugár jelent meg a kövek között.

Emiliano kiáltotta.

– Anya, kijön!

Teresa érezte, hogy a lábai felmondják a szolgálatot. Nem csoda volt. Valami jobb: egy válasz, ami évekig rejtőzött a föld alatt, amit mindenki halottnak hitt.

Jacinta, Mateóra támaszkodva, elérte a lyuk szélét, és belemártotta az ujjait a vízbe. Amióta Teresa ismerte, most először sírt nyíltan.

– Genarónak igaza volt. A Föld csak arra várt, hogy valaki meghallgassa.

A következő napokban Mateo árkot ásott, és régi csöveket fektetett le, hogy a vizet egy víztározóba vezesse. A vízhozam nem volt hatalmas, de elegendő volt a gyümölcsös karbantartásához, az állatállomány vízellátásához és a kukoricatábla egy részének helyreállításához.

Ramiro két nappal később megjelent.

Kiszállt a teherautójából, és a folyó vizet bámulta.

— Mit tettek?

Jacinta a folyosó alatt ült.

– Amit soha nem tettél: kutatást végeztél eladás előtt.

Ramiro odalépett Teresához.

– Megtaláltad ezt?

– Megtaláltuk Don Genaro jegyzetfüzetét.

– Milyen kényelmes.

– Mire célzol?

– Amióta megérkeztél, a nagynéném kevesebb papírt ír alá, és jobban hallgat rád.

Teresa hátrált egy lépést, de Jacinta felállt.

–Az én fejem jobban működik, mint a tiéd, Ramiro.

Hideg mosollyal nézett rám.

– Akkor bizonyítsd be. Írd alá az adásvételi szerződést, és ne add tovább az erőforrásaidat idegeneknek.

– Nem tervezek eladni.

– Ha meghalok, ez az enyém lesz.

Jácinta hosszan nézte.

– Úgy gondolod.

Ramiro Teresához fordult.

– Vigyázz! Ha kihasználsz egy idős asszonyt, akkor eltávolíttatlak innen.

Teresa ugyanazt a görcsöt érezte a gyomrában, mint amikor a férje felemelte a hangját, de ezúttal nem sütötte le a tekintetét.

– Állást kerestem. Nem örökséget.

– Nos, viselkedj úgy, mint egy alkalmazott.

Jacinta botja a padlóra csapódott.

– Nálam senki sem beszél így vele.

Ramiro elment, de a fenyegetés továbbra is fennállt.

Azon az estén Jacinta kihívta Teresát a folyosóra. A kulcscsomó az ölében volt.

– Volt 1 lányom.

Teresa meglepődött. Még soha nem hallott róla.

– 17 éve halt meg. Ramiro a nővérem fia. Azóta úgy döntött, hogy szükségem van egy örökösre, és kinevezte magát az örökösnek.

Jacinta Teresa tenyerébe helyezte a kulcsokat.

– Maradj velem a végéig.

Teresa összezárta az ujjait, majd hirtelen szétnyitotta őket.

– Ezt nem tudom elfogadni.

– Még nem mondtam el, mit jelent.

– Tudom, hogy néz ki.

– Nem érdekel, hogy néz ki.

Jacinta arra a szobára mutatott, ahol a gyerekek aludtak.

–Annak a háznak emberekre van szüksége. Neked is kellett egy hely. Abba kellett hagynom, hogy csendben várjam a halált.

Teresa hangtalanul sírt.

– Nem akarom, hogy a földjeik váljanak az okká arra, hogy gyűlöljenek engem.

– Ramiro már most is a föld miatt látogat meg.

Három nappal később Jacinta megkérte Mateót, hogy nyergelje fel a kancát, hogy bemehessenek a városba. Ernesto Cárdenas közjegyző kíséretében tért vissza. Megérkezett az egészségügyi központ orvosa is; ő már többször kezelte Jacintát, és igazolta, hogy az idős asszony tájékozott és önállóan tud dönteni.

Az ebédlőben Jacinta habozás nélkül elmondta, hogy nyilvános, nyílt végrendeletet kíván készíteni. A közjegyző nyugodtan felolvasta az összes záradékot. A hagyatékot, az épületekkel és a bejegyzett jogokkal együtt, Teresára és két gyermekére hagyják, tiszteletben tartva a hagyatéki eljárással kapcsolatos kötelezettségeket.

Terézia felkelt.

– Nem akarok semmi olyat aláírni, amiből úgy tűnhet, mintha én kényszerítettem volna.

– Nem örökösként írod alá – felelte Ernesto. – A végrendelet Doña Jacintát illeti.

Jacinta állta Teresa tekintetét.

– Azt akarom, hogy ez még életemben világossá váljon.

Ramiro egy héttel később tudta meg.

Dühösen érkezett.

– Az a nő mosta át az agyadat!

– Ne emeld fel a hangod a házamban!

– Mindent meg fogok kérdőjelezni.

– Csinálj, amit akarsz.

Ramiro Teresára mutatott.

– Ez itt nem ér véget.

És ezzel nem ért véget.

Két hónappal később, ahogy leszállt az este, a kutyák ugatni kezdtek a kapuban. Teresa kiment, azt gondolva, hogy Ramiro az.

De a túloldalon lévő férfi nem vitt mappát, és nem is viselt öltönyt.

Egy sebhely volt a szemöldökén, ökölbe szorított kézzel, és ugyanaz a hangja volt, ami Teresát minden éjjel kísértette, mióta megszökött.

– Teresa. Fogd a gyerekeket. Hazamegyünk.

3. RÉSZ
Teresa teste előbb reagált, mint az elméje. A kezei megfagytak, és egy pillanatra újra az a nő volt, aki mezítláb sétál a folyóparton, hogy eltörölje a lábnyomait. Julián úgy lökte be a kaput, mintha még mindig joga lenne bármelyik ajtót kinyitni előtte.

Emiliano megjelent az anyja mögött, és megdermedt.

– Menj be a házba! – parancsolta Teresa.

A gyerek nem mozdult.

-Anya…

-Jelenleg.

Luz Jacinta mögött jött ki, a szoknyájába kapaszkodva. Mateo egy ásót hagyott a karám mellett, és feléjük indult.

Julian meglátta, és szárazon felnevetett.

–Ez az oka? Elmentél a gyerekeimmel egy másik férfiért?

Terézia nyelt egyet.

– Azért mentem el, mert megütöttél minket.

– Ne találd ki a dolgokat.

Emiliano kiáltotta a folyosóról.

– Igen, szoktál megütni minket!

Julian arca megváltozott.