– Te fogd be a szád.

Terézia közbelépett.

– Soha többé ne beszélj így vele.

Julian két lépést tett, és megpróbálta megfogni a karját. A lány elhúzódott. Mateo előrelépett, de Teresa felemelte a kezét.

– Nem. Hagyj békén.

Jacinta a botjával a földre csapott.

– Itt senki sem érhet hozzá egy nőhöz az akarata ellenére.

Julian körülnézett. Mateón kívül két szomszéd dolgozott a csatorna közelében. Egyikük sem mozdult, de a három férfi figyelte őt.

– Ő a feleségem.

– A feleséged volt – mondta Teresa. – És még ha az is lennék, akkor sem vagyok a tulajdonod.

– Engedély nélkül elvetted a gyerekeimet.

– Kivittem őket egy olyan házból, ahol féltek aludni.

Julian összeszorította az állkapcsát.

– Holnapig adok időt.

– Nem jövök vissza.

– Akkor mindannyiukat jelenteni fogom.

Teresa érezte, hogy a félelem a torkába ugrik, de nem hátrált meg.

– Csináld meg! Én is jelenteni fogom.

Ezúttal nem maradt puszta fenyegetés. Másnap Teresát Jacinta és Mateo kísérte el a községi ügyészségre. Magával vitte a sérüléseiről készült régi fényképeket, amelyeket egy szomszédja készített, üzeneteket, amelyeket Julián küldött neki különböző számokról, valamint Emiliano vallomását a támadásokról. Tanácsot adtak neki, hogyan kérhet védelmi intézkedéseket és jogi segítséget. Teresa remegő lábakkal, de egy lezárt példánynal a kezében távozott.

Ramiro kihasználta a konfliktust. Elkezdte terjeszteni a faluban a pletykákat, hogy Teresa bajkeverő, aki manipulálta a nagynénjét. Még egy ügyvédet is behívott, hogy megkérdőjelezze Jacinta mentális képességeit.

Ernesto közjegyző válaszolt a végrendelet dossziéjával és az aláírás napjáról származó orvosi igazolással. Jacinta dühösen követelte, hogy Ramiro üljön le vele szemben.

– Még egyszer utoljára mondok valamit. Ha anélkül jöttél volna meglátogatni, hogy megkérdezted volna, mennyit ér a földem, talán ma a családod lennél. De minden látogatásod olyan volt, mint egy vétel.

Ramiro összeszorította az ajkait.

– Csak meg akartam védeni, ami a miénk.

–Sosem volt „miénk”. Az enyém volt. És én fogom eldönteni, mit kezdek vele.

– És egy olyan nővel hagyod ott, akit hónapok óta ismersz?

Jacinta a terasz felé nézett. Luz babot terített egy takaróra, Emiliano pedig Mateónak segített a kerítéssel.

– Jobban ismerem őt, mint sok élethosszig tartó rokonom.

Ramiro felkelt.

– Meg fogod bánni.

– Talán. De ez az én bánatom lesz, nem a tiéd.

A konfliktus nem szűnt meg azonnal. Julián még kétszer megpróbált a ranchhoz menni, de miután a hatóságok értesítették az intézkedésekről, abbahagyta a megjelenést. Teresa megkezdte a jogi eljárást, hogy véglegesen különváljon és rendezze gyermekei helyzetét. Ez nem volt gyors vagy könnyű. Voltak találkozók, papírmunka, és napok, amikor úgy távozott a kormányhivatalokból, hogy úgy érezte, semmilyen előrelépést nem ér el. Azonban már nem volt egyedül.

Mateo sosem szólt a nevében. Kint várta meg.

Ez a részlet ragadta meg leginkább.

Julián évekig azt mondta, hogy megvédi őt, miközben döntéseket hoz helyette. Mateo az ellenkezőjét tette: közel maradt hozzá, és soha nem vette el tőle a hangját.

Egyik délután a borókafa alatt leült mellé.

– Nem akarom, hogy azt hidd, azért tartozol nekem bármivel, mert segítettem.

Terézia ránézett.

– Szerintem nem.

–Szóval azért mondom ezt el, mert jobban szeretném, ha tudnád az igazságot. Itt akarok maradni veled. Nem mint megmentő. Nem mint bárminek a tulajdonosa. Mint társ, ha egy nap te is ugyanezt szeretnéd.

Teresa hallgatott. Nézte, ahogy a víz átfolyik a keskeny árokban. A saját kezeit nézte, amelyeken most már nem voltak nyílt sebek.

– Nem akarom, hogy egy másik férfi döntse el, mikor mehetek el, kivel beszélhetek, vagy mit csináljak a gyerekeimmel.

– Én sem akarok az a férfi lenni.

– És ha valaha is csapdába esve érzem magam miattad, akkor elmegyek.

Mateo alig mosolygott.

– Akkor mindig tudni fogom, hogy azért maradtál, mert akartál.

Terézia megfogta a kezét.

-Marad.

Nem volt azonnali esküvő, nem tettek nagy ígéreteket. Hónapokig tartó munka, bizalom és közös vacsorák következtek. Jacinta a folyosóról nézte őket, napról napra soványodva. A teste kezdett cserbenhagyni, bár a lelke töretlen maradt.

Amikor Teresa megpróbált segíteni neki járni, tiltakozott.

– Még mindig vannak lábaim.

Luz megtanulta fésülni ősz haját. Emiliano újságot olvasott fel neki, mert Jacinta látása romlott. Néha esténként Genaróról, régi aratásokról és az elvesztett lányáról mesélt nekik.

–Ez a ház tele volt emberekkel. Aztán hirtelen túl nagy lett.

Teresa pontosan értette, mire gondol. Vannak csendek, amelyek nagyobb súllyal esnek latba, ha egy házban sok szoba van.

Kemény éjszakákkal érkezett a tél. Egyik kora reggel Jacinta légzési nehézségekkel küzdött. Teresa elküldte Mateót az orvosért, és leült az ágy mellé.

– Ne vágj ilyen arcot. 82 évet éltem. Nem tartoznak nekem többel.

Terézia sírt.

— Még hosszú út áll előttünk.

– Nem. Ami hiányzott, az most megérkezett.

Az ajtó felé pillantott. Emiliano és Luz ott voltak, kézen fogva.

– Ígérd meg, hogy soha nem fogod megtanítani nekik, hogy a csapások elviselése a szeretet.

– Megígérem neked.

– És ígérj meg nekem még valamit.

-Bármi.

– Amikor valaki semmivel érkezik ebbe a házba, ne kérdezd meg először, hogy mit tud adni neked.