1. RÉSZ
Amikor Lucía Rivas először szólított „apának” egy idegent, anyja úgy érezte, hogy a fogadó étkezőjének padlója megnyílik a lába alatt.

Elena Rivas épp egy kosár vasalt ruhával érkezve érkezett meg, amikor meglátta négyéves lányát Tomás Navarro széke mögött elrejtőzve. Lucía egy újonnan faragott falombát ölelt a mellkasához.

– Lucía, tudod mit?

A lány teljes nyugalommal mutatott Tomásra.

—Találkozom Chispával.

Tamás felvonta a szemöldökét.

– Tulajdonképpen ő talált rám.

Elena zavartan közeledett. Felment a fogadó második emeletére, hogy lepedőket szállítson, Lucía pedig elosont.

– Úristen, kedvesem

—Chispa éljen vele.

– Lúcia

Tomás kinyújtotta a kezét.

—Lehetséges

Elena látta a férfi durva kezét, a kávé melletti csiszolópapírt, és azt a gondosságot, amellyel a játék mancsait lekerekítette. Szerette volna visszautasítani, de Lucía olyan örömmel szorította meg a kutyát, hogy nem tudta.

– Köszönöm, Navarro úr

—Tomás

—Elena Rivas

Már tudta, ki Korszak. Julián Rivas 18 hónappal korábban halt meg tüdőfertőzésben. Elenára egy kis házat, egy ferde istállót, 7 hektár legelőt és egy jelzáloghitelt hagyott, ami nem halt meg vele együtt.

Ugyanazon a délutánon Elena egy újabb levelet talált Ramiro Valdéstől a bejárati ajtaja alatt. A földbirtokos szinte az összes szomszédos legelőt birtokolta, és négy hónapja jóval az értékénél olcsóbban kínálta fel neki a birtokot.

Az utolsó sor egy tanácsnak álcázott fenyegetés volt: ha nem adja el a következő lejárati dátumig, a bank fog dönteni helyette.

Mintha valami hiányzott volna, Esteban, Julián bátyja, alkonyatkor megérkezett.

– Ne kapaszkodj már bele. Add el, és költözz a szüleimhez Chihuahuába. Egyetlen nő önmagában nem tudja fenntartani ezt a ranchot.

Elena becsukta a főkönyvet.

– Nem vagy a rancho.

– Híres korom.

– És Julián törvényesen Lucía és az én nevemre hagyta.

Esteban az asztalra csapta a bütykeit.

– Anyám azt mondja, hogy elengeded azt, amit ő épített.

A kifejezés azért fájt, mert tudta, hol kell fájnia. Elena hónapokat töltött kerítések javításával, mások ruháinak mosásával és állatok eladásával.

– Mondd meg anyádnak, hogy nem szándékozom Ramirónak adni a földet.

– Akkor a bank majd odaadja neki neked.

Amikor Esteban elment, Lucía kijött a folyosóról Chispával a hóna alatt.

– Van egy rossz kártyád?

Elena Ramiro borítékjára nézett.

-Újra

—Tírala

Elena sonrio szomorúsággal.

– Bárcsak ennyi elég lenne

Szombaton Tomás egy kis vászontakarót hagyott Chispának a fogadóban. Nem volt rá oka, mivel Lucía komolyan elmagyarázta neki, hogy a kutya „megfázott” éjszaka.

Elena később találta meg a barkácsboltban.

– Nem kellett volna neki takarót varrnod.

—Nem nehéz

–Lucía azt fogja hinni, hogy bármit kérhet tőled.

Tamás a kezében tartott szögekre nézett.

– Ez nagyon foglalkoztat.

Olyan nevetést hallatott, amilyet napok óta nem hallottak. Tomás felnézett, és egy pillanatra mintha elfelejtette volna, mit fog venni.

Két nappal később Ramiro elfogta Elenát a fogadó előtt.

– Javíthatok az ajánlatomon.

Az összeg akkor is sértő volt.

– Nem fogom eladni.

—A havi törlesztőrészlet 5 hét múlva esedékes. A sógorod már megérti, hogy ez így nem tartható fenn.

Elena másfajta hideget érzett, mint októberben.

– Esteban beszélt veled?

Ramiro elmosolyodott.

– Az aggódó családok megszólalnak.

Tomás éppen akkor érkezett meg, amikor Ramiro elsétált. Észrevette Elena arcát, de nem kérdezett semmit tőle.

-Minden rendben?

-Igen.

Tudta, hogy ez nem igaz. Mégis tiszteletben tartotta a hazugságot, és otthagyta.

Másnap Tomás elment a cégnyilvántartóba, és ellenőrizte, hogy mit találhat jogilag az ingatlanról. Megállapította, hogy az adósság komoly, de nem lehetetlen kifizetni. Valami rosszabbra is fény derült: Ramiro megkezdte a lejárt kölcsön visszavásárlásának folyamatát, arra az esetre, ha Elena nem fizetne.

Csütörtökön oszlopokkal, dróttal és szerszámokkal jelent meg a keleti kerítés mellett.

– Mit csinálsz? – kérdezte Elena.

– Leomlik a kerítésed.

– Nincs szükségem alamizsnára.

Tomás egy oszlopra szegezte a kalapácsot.

– Tudom. Ezért nem jöttem, hogy kifizessem az adósságodat.

Elena mozdulatlan maradt.

– Szóval, minek jöttél ide?

Tomás előhúzott egy gyöngyökkel teli lepedőt a kabátjából.

– Hogy megmutassam, hogyan tarthatod fenn a ranchot anélkül, hogy eladnád.

Mielőtt Elena válaszolhatott volna, egy kisteherautó állt meg az út mellett. Esteban kiszállt az anyósülésről. Ramiro Valdés vezetett.

Esteban kezében egy mappa volt, benne a ranch tulajdonjogát igazoló okirattal.

2. RÉSZ
Elena átment az udvaron, mielőtt Tomás megállíthatta volna. Esteban úgy emelte fel a mappát, mintha egy mondat lenne benne.

– Anya megtalálta Julián papírjainak másolatait. Ramiro át akar nézni egy záradékot.

– Ne adj neki semmit.

Ramiro olyan nyugalommal szállt ki a teherautóból, mint aki hozzászokott a csend megvásárlásához.

„Ne idegeskedjen, Rivas asszony. A sógora csak azt akarja megakadályozni, hogy mindent elveszítsen.”

– A sógoromnak nincs felhatalmazása a vagyonomról tárgyalni.

Esteban összeszorította az állkapcsát.

– Ez nem csak a tiéd. Ez Lucia öröksége.

– Pontosan ezért nem érhetsz hozzá.

Tomás csak akkor jött közelebb, amikor Elena ránézett. Aztán halkan megszólalt.

– Az eredeti dokumentum a birtokodban van, ugye?

-Igen.

—Tehát a mappa csak másolatokat tartalmaz.

Ramiro elmosolyodott.

-Egyelőre.

A fenyegetés lebegett a levegőben. Elena kivette Esteban kezéből a mappát, és az út felé mutatott.

-Menj innen.