Esteban Tomásra nézett.

– Amióta ez az ember elkezdett itt lógni, azt hiszed, hogy szakértő vagy a ranchokon.

Elena elsápadt.

– Tomás nem dönt helyettem. Ez a különbség közted.

A teherautó elhajtott, port kavarva. Tomás megvárta, amíg eltűnik.

– Te is azt akarod, hogy elmenjek?

Elena mély lélegzetet vett.

– Nem. Mutasd meg azokat a számlákat.

A konyhában Tomás elmagyarázott egy alternatívát: egy Delicias-i ismerőse 10 borjút helyezhetne el a 7 hektáros területen egy részes állattartási megállapodás révén. A tulajdonos biztosítaná az állatokat; Elena pedig a legelőt, a vizet és a munkaerőt. Az eladás után a kezdeti befektetés megtérülne, és a nyereséget a szerződés szerint osztanák fel. Nem csodaszerről volt szó. Állatorvosi költségek, kiegészítő takarmányozás, az aszály veszélye és hónapokig tartó munka járna.

„Ha az ár csökken, kevesebbet keresel” – mondta Thomas.

– Mi van, ha egy állat elpusztul?

—A veszteséget írásbeli megállapodás szerint osztjuk fel. Szóbeli megállapodás nem lehetséges.

Elena felolvasta az egyes számokat.

– Miért csinálod ezt?

– Mert ismerem a marhákat.

– Én ezt nem kérdeztem.

Tomás Lucíára nézett, aki egy székben aludt, Chispával a mellkasán.

– Mert Ramiro arra vár, hogy kifogyj a lehetőségeidből.

Elena összehajtotta a papírlapot.

– És te adsz nekem egyet.

– Mutatok neked egyet. Döntsd el te.

Ez a különbség volt az első komoly törés a védelemben, amit Elena 18 hónapja épített.

A következő három hétben a karámban dolgoztak, és az itatóvályú szivárgásait javították. Tomás soha nem lépett be hívatlanul. Soha nem nyúlt Julián papírjaihoz engedély nélkül. És amikor Elena a férjét említette, nem váltott témát, és nem próbált vitatkozni egy halott emberrel.

Egyik délután Lucía felmászott a létrán, az istállónak támaszkodva, miközben Tomás néhány fémlemezt javított. Elena már majdnem a tetején látta meg.

– Lucía!

Tomás elsápadt. Nem sikított. Lassan lejjebb ereszkedett, amíg a lány szintjére nem ért.

– Lucía, le kell jönnöd.

– Meglátogatlak.

– Anyád fél.

A kislány lenézett.

– Te is?

Tamás nyelt egyet.

-Sok.

Lucía vitatkozás nélkül kiszállt az autóból. Elena olyan szorosan ölelte, hogy a lány tiltakozott. Aztán felnézett. Tomás még mindig sápadt volt.

Azon az éjszakán Elena megértett valamit, ami jobban megijesztette, mint a létra: Tomás úgy félt Lucíáért, mintha az elvesztése összetörhetne valamit az övéi közül.

A részes aratási szerződés hat nappal később érkezett meg aláírva. Az előleggel és két nagyobb varrásból származó pénzzel Elena fedezte a lejárt tartozást, és elkerülte a hátralékot.

Némán sírt az asztalon.

„Rossz kártya?” – kérdezte Lucia.

– Nem. Ez jó.

– Akkor ne sírj.

Elena megölelte.

– Néha a jó hírek ugyanarra a helyre kerülnek, ahol a rosszak voltak.

De a béke nem tartott sokáig.

Másnap reggel felhívta a bankigazgató Cuauhtémocból. Valaki kérte a pontos egyenleget, valamint egy levelet, amelyben Elena állítólag engedélyezte a kölcsön átutalását.

Érezte, hogy összeszorul a gyomra.

– Nem írtam alá semmit.

—Az aláírás hasonlít a regisztrálthoz.

Elena felhívta Tomást, majd egy ügyvédet, akit az állattenyésztő szövetkezet ajánlott. Átnézték a bank által küldött másolatot. Az aláírás utánozta Elenáét, de a vonalvezetés remegett. A levélben Esteban Rivas szerepelt tanúként.

Elena egyenesen az apósa házához ment. Esteban nyitott ajtót.

– Mondd, hogy nem tanúként írtad alá.

Nem válaszolt.

—Mondd el!

Julian anyja megjelent mögötte.

– Csak a fiam örökségét próbáltuk megvédeni.

Elena érezte, hogy valami eltörik.

– A fiad birtoka egyben az unokád otthona is.

Esteban lehalkította a hangját.

–Ramiro azt mondta, hogy ha megveszi az adósságot, az időt ad nekünk, hogy kipakoljuk a holminkat, mielőtt eladnánk.

-Minket?

Esteban elnézett.

Az ügyvéd, aki Elenát elkísérte, kinyitotta a másolatokat tartalmazó mappát, és egy lapra mutatott.

–Van itt még valami. Ramiro nem csak az adósság megvásárlására gondolt.

Elena kétszer is elolvasta a dokumentumot. Aztán felnézett Estebanra.

Egy magánjogi szerződésben, amely még nem érvényes a bejegyzésre, megígérte Ramirónak, hogy jutalékért cserébe eladja a tanya egy 2 hektáros részét.

Egy föld, ami soha nem volt az övék.

3. RÉSZ
Esteban megpróbálta elmagyarázni, hogy mindez „megelőzés” volt, hogy Ramiro biztosította őt arról, hogy Elena úgyis elveszíti a vagyont, és hogy ő csak meg akart menteni valamit abból, ami Juliáné volt. Az ügyvéd nem emelte fel a hangját. Ettől még keményebbek lettek a szavai.

– Nem adhatsz el olyat, ami nem a tiéd. Kiskorú képviselőjeként sem mutatkozhatsz be bírói vagy az anyja engedélye nélkül.

Elena anyósa a mellkasára tette a kezét.

– Esteban nem akart senkit megbántani.

Elena a kezében tartotta a hamis levél másolatát.

– Az aláírásomat használta.

–Ramiro azt mondta, hogy ez csak formalitás.

– És azért hittél neki, mert könnyebb volt azt gondolni, hogy képtelen vagyok gondoskodni arról, amit Julian hátrahagyott.

Senki sem válaszolt.

Tomás kint várakozott a teherautója mellett. Nem ment be, mert Elena megkérte, hogy családilag oldja meg a problémát. Amikor látta, hogy vörös szemekkel jön ki, kinyitotta az utasülés ajtaját, de nem tett fel kérdéseket.

– Egy darabig nem akarok visszamenni abba a házba – mondta.

– Akkor ne gyere vissza.

—Lucía szereti a nagyszüleit.