A NAGYNÉNJE BEKÜLDTE EGY GAZDAG CSALÁDHOZ SZOLGÁLÓNAK, AZT HÍVÉN, HOGY OTT MAJD PÓRUL JÁR… DE PONT AZ ELLENKEZŐJE TÖRTÉNT

1. RÉSZ
Jacinta néni feltette Catalinát a Tepatitlánba tartó buszra egy kartonbőrönddel, három kopott ruhával és egy mondattal, ami jobban fájt neki, mint az otthontól való búcsú.
– Ott egyszer s mindenkorra megtanulod, hogy egy szegény lány nem arra született, hogy szeressék, hanem hogy dolgozzon és hálás legyen.

Catalina 21 éves volt, és 12 éve hallotta ugyanazon ítélet különböző változatait. 9 évesen árvaságra jutott, amikor szüleit néhány nap különbséggel elvette egy láz, és azóta Jacinta, apja nővére, menedéket, ételt és felelősséget adott neki. Soha nem éhezett, de soha nem ölelte meg. Soha nem ütött, de olyan szavakkal, amelyek mélyebb sebeket tudtak hagyni, mint egy kéz.

A lehetőség a lány elküldésére akkor merült fel, amikor a Villaseñor család egy megbízható fiatal nőt kért segítségre a Tepatitlán melletti La Esperanza tanyaházban. Jacinta jelentkezett, mielőtt bárki más tehette volna. Azt mondta, szívességet tesz az unokahúgának. Valójában abban reménykedett, hogy a gazdagok között élve végre meggyőződik arról, hogy bizonyos álmok nem neki valók.

Catalina 1954 januárjának egy hétfői napján érkezett. A birtok hatalmasnak tűnt számára: kőfolyosók, narancsfákkal teli terasz, egy konyha, ami háromszor akkora lett volna, mint a nagynénje háza, és egy étkező egy olyan hosszú asztallal, hogy félt megérinteni.

Az első reggelen bejött egy tálcával tele kávéval, és a csészék remegtek. Doña Mercedes Villaseñor, egy őszülő hajú, nyugodt tekintetű nő, félretette az újságot.
„Tedd ide, lányom. Reggeliztél már?”
Catalina lesütötte a szemét.
„Még nem, asszonyom.
” „Akkor egyél előbb.”
Catalina azt hitte, félrehallotta.
„Később is megcsinálhatom.
” „Nem azt kérdeztem, hogy tudsz-e várni. Azt kérdeztem, hogy ettél-e már.”

Ez, ami Mercedesnek olyan kicsi volt, egész nap nyugtalanná tette Catalinát.

Négy nappal később visszatért Gabriel Villaseñor, a pár egyetlen fia. Huszonhat éves volt, agrártudományt tanult Guadalajarában, és azért jött vissza, hogy segítsen apjának a száraz évszakban. Belépett a konyhába vizet keresni, és majdnem beleütközött Catalinába.
„Elnézést. Nem tudtam, hogy van itt valaki.”
Catalina félreállt.
„Semmi baj, fiatalember.”
Gabriel töltött egy pohárral, majd kinyújtotta a kezét.
„Gabriel.”
Úgy nézett a kezére, mintha csapda lenne.
„Catalina.
” „Szép név.”

Attól kezdve Gabriel túl gyakran jelent meg, bárhol is volt. Mindenről kérdezősködött, és amikor sikerült mosolyt csalnia az arcára, büszkének tűnt.

Egyik délután a kamra mellett találta olvasni.
„Szeretsz olvasni?”
„A nagynéném azt mondja, hogy ha olyan dolgokat olvasol, amik nem hasznosak a munkádhoz, akkor tele lesz az ember feje hülyeségekkel.”
„Csak azért, mert ő nevelt fel, még nem jelenti azt, hogy mindenben igaza van.”

A kifejezés egész éjjel Catalinában maradt.

A következő hetek lehetetlenné tették számukra, hogy úgy tegyenek, mintha semmi sem történt volna közöttük. Gabriel kifogásokat keresett, hogy elkísérhesse a kápolnába. Catalina az érzései és Jacinta hangja között őrlődve élt, aki azt ismételgette, hogy a helye ismerete megakadályozza a megaláztatást.

Egyik este, vacsora után Gabriel megtalálta a narancsligetben.
„Catalina, el kell mondanom neked valamit.”
Tudta, mi fog történni, és a félelem megelőzte az örömöt.
„Ne mondd ki.
” „Miért?
” „Mert csak rontanál a helyzeten.”
Gabriel közelebb lépett, de távolságot tartott.
„Kedvellek. Nem csak figyelemelterelésként vagy szeszélyként. Igazán udvarolni akarok neked. Beszélni akarok a szüleimmel, és tudni akarom, hogy érzel-e valamit irántam.”
Catalina a kötényébe szorította a kezét.
„Választhatsz egy lányt a saját világodból.
” „Az én világom itt van.
” „Én vagyok a házvezetőnőd.
” „Te Catalina vagy.”
Megrázta a fejét.
„Ne csináld ezt. Amikor visszamész Guadalajarába, túl leszel rajta.
” „Nem tervezek visszamenni, hogy ott maradjak.”

Catalina érezte, hogy a szíve a torkában dobog, de hátrált egy lépést.
„Hiszed vagy sem, én nem ide tartozom.”

Elment, mielőtt sírva fakadt volna előtte.

Két nappal később Doña Mercedes behívta a nappaliba. Catalina belépett, meggyőződve arról, hogy eljött az ideje a kirúgásnak. A hölgy komoly volt.
„Üljön le. Kérdeznem kell valamit Gabrielről.”
Catalina elsápadt.
„Ha azt akarja, hogy elmenjek, ma összepakolhatok.”

Mercedes kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de ebben a pillanatban határozott léptek hallatszottak a folyosón.

Az ajtó kinyílt.

Jacinta néni fekete kendőjében jelent meg, arca megkeményedett, olyan kifejezéssel, amit Catalina túlságosan is jól ismert.
– Mielőtt ez a család valami gyalázatot követ el – mondta Doña Mercedesre nézve –, tudnod kell, hogy ki is valójában az unokahúgom.

2. RÉSZ
Catalina mozdulatlanul állt. Senki sem szólt neki, hogy Jacinta érkezik. Doña Mercedes sem tűnt úgy, mintha várná őt.
„Gyere be, és mondd el, amit akarsz” – felelte a ház asszonya.

Jacinta nem ült le. Nézte a bútorokat, a festményeket, a függönyöket, mintha mindez megerősítene valamit, amin évek óta gondolkodott.
„Azért küldtem Catalinát ide, hogy megtanuljon szolgálni, nem azért, hogy felnézzen a fiára.”
Catalina érezte, hogy lángol az arca.
„Néni, kérlek.
” „Maradj csendben. Eleget tettél már. ”
Doña Mercedes felállt.
„Ebben a házban senki sem beszél így vele.
” Jacinta szárazon felnevetett.
„Már így is úgy éreztette magát vele, mint egy igazi úriasszony. A városban azt mondják, Gabriel Villaseñorra vadászik, hogy kijusson a szegénységből.”