A NAGYNÉNJE BEKÜLDTE EGY GAZDAG CSALÁDHOZ SZOLGÁLÓNAK, AZT HÍVÉN, HOGY OTT MAJD PÓRUL JÁR… DE PONT AZ ELLENKEZŐJE TÖRTÉNT

Pontosan ettől félt Catalina a legjobban.
– Én soha… –
Gyerekkorod óta olyan dolgokra vágytál, amik nem a tiéd – vágott közbe Jacinta. – Mindig azt nézed, ami másoké.

Az ajtó újra kinyílt. Gabriel hallotta az utolsó szavakat.
„És mióta bűn a más élet utáni vágyakozás?”
Jacinta tetőtől talpig végigmérte.
„Mivel egy lány összetéveszti a kedvességet azzal, hogy engedélyt ad arra, hogy beleavatkozzon egy olyan család életébe, ami nem az övé.”
Gabriel előrelépett, de Doña Mercedes felemelte a kezét.
„Hadd beszéljek én.”

Odalépett Catalinához, és megfogta a kezét.
„Meg akartam kérdezni, miért félsz ennyire attól, hogy szeressenek. Most már értem.”
Jacinta összeszorította az ajkait.
„Nem ismered.
” „Elég jól ismerem ahhoz, hogy tudjam, hogyan dolgozik, hogyan bánik az emberekkel, és hogyan kér bocsánatot akkor is, ha nem tett semmi rosszat.”

Katalin halkan sírni kezdett.

Mercedes folytatta:
„A vagyon nem a vezetéknévről vagy a földről szól. Egy földpadlós házban nőttem fel, hat testvérrel. Amikor Aurelio feleségül akart venni, voltak olyanok is, akik azt mondták, hogy túl magasra mászom.”
Jacinta meglepettnek tűnt.
„Ez más.
” „Nem. Csak neki illik, hogy másképp gondolja.”
Gabriel Catalinára nézett.
„Nem sajnállak. Csak azt mondom, hogy szeretlek.”

Catalina hinni akart neki, de ekkor Jacinta kimondta a mondatot, ami pontosan tudta, hová kell csapni. „
Mondd el nekik az egész történetet, lányom. Mondd el nekik, hogy amikor gyerek voltál, az édesanyád gazdag családok ruháit mosta. Mondd el nekik, hogy az apád a szívességeknek köszönhetően halt meg. Mondd el nekik, hogy nincs hozományod, nincs vagyonod, és nincs vezetékneved, ami ajtókat nyitna. Majd meglátjuk, hogy beszélnek-e még a szerelemről ezután.”

Don Aurelio megjelent az ajtóban. Vidékről érkezett anélkül, hogy bárki is észrevette volna.
„A vezetéknevem nyitja meg házam kapuit, és én döntöm el, kit fogadok.”

Jácinta hallgatott.

Aurelio Catalinára nézett.
„És becsületesen dolgoztál. Ez többet nyom a latba, mint bármilyen hozomány.”

A nagynéni elbúcsúzás nélkül távozott, de mielőtt átment volna az udvaron, Catalinához fordult:
„Ha ez rosszul végződik, ne gyere vissza hozzám.”

Ez a fenyegetés rosszabb volt, mint egy kiáltás.

A következő napokban Gabriel nem gyakorolt ​​rá nyomást, Doña Mercedes pedig világossá tette, hogy akkor is maradhat, ha nem akar férjhez menni. De a probléma már Catalinában volt. Minden kedves gesztus kölcsönvettnek tűnt; minden szék ismeretlennek.

Egyik délután Gabriel elvitte a gyümölcsösbe.
„Ma nem kell válaszolnod. Csak egy dolgot mondj: ha a nagynénéd hangja nem létezne, mit akarnál?”
Catalina habozott, mielőtt válaszolt volna.
„Nem tudom.”
„Akkor derítsd ki. De a válasz legyen a tiéd.”

Azon az éjszakán Katalin nem tudott aludni.

Három héttel később, Szent József ünnepén, Gábriel szűk családja és néhány munkás előtt beszélt:
„Nem akarom, hogy Catalina valaha is hallja, hogy szeretetből van itt. Ha elfogadja, akkor egy életet akarok vele építeni.”

Catalina úgy érezte, végre kap levegőt, mígnem meglátta Jacintát a terasz bejáratánál. Senki sem hívta meg.
„Milyen kedves!” – mondta a nő elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja. „A szobalánynak végre sikerült átvennie az irányítást a ház felett.”

Catalina felállt.
„Néni, elég volt.”
Jacinta furcsa, a düh és a félelem keverékével nézett rá.
„Elég? Befogadtalak, amikor senki más nem tette volna. Tizenkét évig etettelek, és te így hálálod meg ezért: megszégyenítesz az egész város előtt.”
„Nem mennék férjhez a kívánságod ellenére. Magamért házasodnék.
” „Erre tanítottak itt: azt gondold, hogy jobb vagy.”
– vágott közbe Gabriel.
„Senki sem tett itt jobbá. Csak abbahagytuk, hogy úgy bánjunk veled, mintha kevesebb lennél.”

A mondat úgy visszhangzott végig az udvaron, mint egy ütés.

Jacinta könnyes szemmel távozott, de Catalina nem érzett megkönnyebbülést. Bűntudatot érzett.

Másnap pirkadat előtt összehajtotta a három ruháját, becsomagolta őket ugyanabba a kartonbőröndbe, és egy levelet hagyott a konyhaasztalon.

Amikor Gábriel lement a földszintre, üresen találta a szobát.

A levél mindössze 4 sorból állt:

„Köszönöm, hogy szeretsz. De nem tudom, hogyan éljek anélkül, hogy úgy érezzem, elveszek valamit valakitől. Nem akarok szégyent hozni a családodra. Kérlek, bocsáss meg nekem.”

Gabriel kétszer is elolvasta az üzenetet. Aztán felnézett az anyjára.
„Jacintával ment el.”
Doña Mercedes lehunyta a szemét.
„Nem, fiam. Azzal a hanggal ment el, amit Jacinta adott a fejébe.”
Gabriel elvette a teherautó kulcsait.
„Akkor menjünk, keressük meg, mielőtt újra elhiszi neki.”

3. RÉSZ
Amikor Catalina megérkezett Jacinta házához, a nagynénje meglátta őt a karton bőrönddel, de nem mosolygott.
„Tudtam, hogy visszajössz.”

Ezekben a szavakban nem volt gyengédség; diadal áradt belőlük. Catalina belépett a szobába, ahol kilencéves kora óta aludt, és úgy érezte, hogy minden még mindig a lányra vár, aki megpróbált a lehető legkevesebb helyet elfoglalni.

Jacinta egy tányér babot tett az asztalra.
„Holnap eljössz velem a piacra.
” „Nem fogod megkérdezni, hogy jól vagyok-e?”
„Ha jól lennél, nem jöttél volna vissza. ”
„Azért jöttem vissza, mert féltem.”
„Akkor helyesen cselekedtél.”

Catalina most először nem érezte magát kicsinek; látta a kicsiny világot, amit a nagynénje épített maga köré.
„Vajon valaha is azt akarta, hogy boldog legyek?”
Jacinta összevonta a szemöldökét.
„Otthont adtam neked.
” „Nem ezt kértem.
” „Ételt adtam neked.
” „Azt sem kértem.
” „Ne légy hálátlan.”
Catalina mély lélegzetet vett.
„Megkérdeztem tőle, hogy valaha is azt akarta-e, hogy boldog legyek.”