A NAGYNÉNJE BEKÜLDTE EGY GAZDAG CSALÁDHOZ SZOLGÁLÓNAK, AZT HÍVÉN, HOGY OTT MAJD PÓRUL JÁR… DE PONT AZ ELLENKEZŐJE TÖRTÉNT

A néni nem válaszolt.

Délelőtt felé egy kisteherautó állt meg az utcán. Gabriel szállt ki először; Doña Mercedes és Don Aurelio követték.
„A gazdagok nem bírják elviselni, ha elveszítenek valamit, amiről azt hiszik, hogy az övék” – mondta Jacinta.
„Én nem vagyok valami.”

Catalina kinyitotta az ajtót. Gabriel nem próbálta megölelni.
„Beszélhetnék veled?”
Catalina bólintott.

Doña Mercedes néhány lépéssel lemaradt.
„Nem azért jöttünk, hogy visszatérésre kényszerítsünk. Ha itt akarsz maradni, tiszteletben tartjuk ezt. De nem hagyhatjuk, hogy az utolsó szavad egy félelemből írt levél legyen.”
Jacinta kiment a folyosóra.
„Hallották. Elment.”
Don Aurelio komolyan nézett rá.
„Azután ment el, hogy megaláztad mindenki előtt.”
„Én neveltem fel. Jogom van elmondani neki az igazat.”
„A nevelés nem jogosít fel arra, hogy megtörd” – válaszolta Mercedes.

Jácinta megborzongott.

Gabriel elővette a levelet a zsebéből.
„Azt írtad, hogy nem akarsz szégyent hozni a családomra. Ez nem a te döntésed volt. Ő hozta meg helyetted sok évvel ezelőtt.”
Catalina összeszorította az ajkait.
„És mi van, ha egy nap megbánod?”
„Én sok mindent megbánhatok az életben. Te is. A házasság nem garancia a szívfájdalomra.”

Gabriel elhallgatott.
„De ha azt mondod, hogy nem szeretsz, elmegyek, és soha többé nem jövök vissza. Ha azt mondod, hogy szeretsz, de félsz, akkor nem hagyom, hogy a félelem beszéljen helyetted anélkül, hogy legalább szembenéznél vele.
” „Szeretlek.”

Jacinta bosszúsan felkiáltott.
– Akkor még annál is ostobább vagy, mint gondoltam.

Catalina felé fordult.
– Nem. Az volt az ostobaság, hogy tizenkét éven át azt hittem, hogy valami jóra vágyni hiba. –
Jacinta megmerevedett.
– Megvédtelek.
– Mitől?

A kérdés függőben maradt.

Mercedes Jacintára nézett, és most először vette észre, hogy a kemény külső mögött valami pánikszerű dolog lappang.
„Mondd el” – követelte Catalina. „Mondd el, mitől védtél minden alkalommal, amikor azt mondtad, hogy semmit sem érek. Mondd el, miért kellett meggyőznöd arról, hogy soha senki nem fog szeretni.”

Jacinta az udvar felé nézett.
– Mert én is hívő lány voltam.

Leült az ajtó mellé.
„Tizennyolc éves voltam, amikor Arandasban dolgoztam. A főnök fia megesküdött, hogy feleségül vesz. Amikor a családja megtudta, kirúgtak. Még el sem jött elbúcsúzni. Két héttel később eljegyezték egy gazdag lánnyal.”

Catalina hallgatta, a szíve hevesen vert.
„Ez veled történt. Nem velem.
” „Visszamentem a faluba, és mindenki megtudta. Hónapokig mutogattak rám. Megtanultam, hogy a szegény ember drágán megfizet, ha elfelejti a helyét.”
„És úgy döntöttem, hogy megtanítalak erre, mielőtt valaki más tenné ugyanezt velem.”

Jacinta felnézett. Olyan könnyek hullottak a szemében, amiket gyűlölt.
– Igen.

Catalina együttérzést érzett, de megkönnyebbülést nem.
„Szóval nem védett meg, néni. Már azelőtt megtapasztaltam az elhagyását, hogy egyáltalán tudtam volna, mi a szerelem.”

Jacinta lehajtotta a fejét.
„Talán.”
„Megtanított arra, hogy ne bízzak senkiben, aki jól bánik velem. Megtanított arra, hogy bocsánatot kérjek, ha asztalhoz ülök. Megtanított arra, hogy elhiggyem, hálásnak kell lennem, amíg meg nem aláznak.
” „Nem tudtam más utat.
” „Én sem tudtam más utat. De meg akarok tanulni.”

Doña Mercedes közeledett.
„Visszatérhetsz a La Esperanzába, ha akarsz. Dolgozz valami olyasmit, ami hasznosnak érzed magad, tanulj könyvelést Aurelioval, vagy pihenj. A szeretetet nem lehet órákkal viszonozni.”

Don Aurelio bólintott.
„Van érzéked a számokhoz. Már kétszer is láttam, hogy kijavítottad a kukoricabeszállítót.”
Catalina meglepetten nézett rá.
„Észrevette?
” „Persze.”

Catalina a bőröndre nézett, ami évekig az életét foglalta magában: 3 ruha, egy kendő és elég hely ahhoz, hogy senkit sem zavarva elindulhasson.

Jacintához fordult.
– Nem fogom gyűlölni.

A nagynénje gyanakodva nézett rá.
„De nem fogok tovább engedelmeskedni egy olyan sebnek, ami nem az enyém. Ha visszamegyek hozzájuk, az nem azért lesz, hogy bármit is bizonyítsak. Azért, mert én akarom.”

Jacinta a köténye szélével törölte le a könnyeit.
– És ha bántanak? –
Akkor az az én fájdalmam lesz, nem az övék. És tudni fogom, hogyan nézzek szembe vele.

A nagynéninek most először nem volt előre elkészített mondata.

Catalina elvette a bőröndöt. Gabriel vinni akarta, de a nő mosolyogva elutasította.
„Majd én viszem ezt.”

Megértette.

Visszatérve La Esperanzába, Catalina elfogadott egy szobát a könyvtár mellett. Továbbra is segített a konyhában, mert élvezte, és elkezdte átnézni a számlákat Don Aurelioval. Rájött, hogy jól bánik a számokkal.

Gabriel már a legelejétől fogva udvarolt neki. Két hónapig nem beszéltek a házasságról. Catalina kezdte úgy értelmezni a szerelmet, mint egy olyan helyet, ahol nemet mondhat anélkül, hogy elhagynák, és igent anélkül, hogy úgy érezné, fizetnie kell érte.

Négy hónappal később ő kereste fel Gabrielt a narancsfa mellett, ahol elutasította.
„Tudom, mit akarok.”
Gabriel letette a kezében lévő jegyzetfüzetet.
„Figyelek rád.
” „Feleségül akarlak venni. De melletted akarom tenni, nem mögötted.”
Gabriel elmosolyodott.
„Csak ennyit akartam.”

Az esküvőt november végén tartották a falu kápolnájában. Doña Mercedes kölcsönadta Catalinának régi fátylát, Don Aurelio pedig ragaszkodott hozzá, hogy legyen vakond, birria és zene.

Jacinta nem erősítette meg, hogy részt vesz-e. Röviddel a szertartás kezdete előtt Catalina meglátta fekete kendőjét az utolsó padsoron.

Nem mosolygott, de nem is ment el.