1. RÉSZ
Az írnok hangja elcsuklott, amikor bejelentette, hogy Jacinta Robles adósságát 4 pesóval fedezik, kevesebbel, mint amennyit aznap reggel egy öreg öszvérért ajánlottak fel, amelyet a Hidalgo del Parral-i politikai központ előtt kötöttek ki. Jacinta 17 éves volt, csuklóit összefonta szürke ruhája fölött, állát felemelve, miközben több férfi vizsgálgatta, mintha azt számolgatnák, mennyi munkát tudnak kicsikarni belőle, mielőtt megbetegszik. A szüleit egy bányásztáborban ölte meg a láz, és az étkezés, a szállás és a temetés számlái olyan szolgáltatási szerződéssé váltak, amelynek kifizetésére nem volt pénze.

A fizető Don Tadeo Villaseñor volt, egy 51 éves özvegyember, egy búza- és szarvasmarha-farm tulajdonosa Valle de Allende külvárosában. Nem érzett benne együttérzést. Kezeit ízületi gyulladás deformálta, négy mezőgazdasági munkása volt, akik kétszer annyi munkát igényeltek a földeken, és a termés elveszhetett, ha nem kér segítséget az esőzések előtt.

19 éves lánya, Sara jeges tekintettel fogadta a folyosón, amikor látta, hogy Jacinta kíséretében leszáll a lováról.

– Mondd, hogy nem azt tetted a faluban, amit mondanak.

– Kifizettem egy adósságot. Itt fogsz dolgozni, amíg a szerződést nem teljesítjük.

– Négy pesóért vettél egy lánymunkát, apa.

Tadeo arca megkeményedett.

– Nincs szükségem prédikációkra. Szükségem van a farmra a túléléshez.

Sara bevezette Jacintát a konyhába, megmutatta neki a tűzhelyet, a szinte üres kamrát és a kis galériát, ahol aludni fog.

– Ne keverd össze azt, hogy apám hozott ide, azzal, hogy a család tagja vagy.

Jacinta a tekintetét állta.

– Nem azért jöttem ide, hogy bárkitől bármit is elvegyek.

– Ezt mondja mindenki, amikor megérkezik valamivel.

Az első néhány hétben Jacinta keveset beszélt. Főzött, ingeket foltozott, vizet hordott, és késő délután segített a kukoricát pucolni. De miközben dolgozott, mindent megfigyelt.

Látta a nedves pajta falának dőlt magoszsákokat. Felfedezte, hogy hat zsák alatt már penészes volt a penész. Azt is észrevette, hogy az öntözőárok egyik zsilipje éjjel-nappal szivárgott, és hogy a férfiak még mindig egy majdnem üres legelőt öntöztek, miközben a keleti növények kezdtek megkeményedni.

Nem tanácsokkal kereste meg Tadeót. Tudta, mi történik, ha egy szegény lány úgy beszél, mintha többet tudna, mint a férfiak.

Odalépett Tomáshoz, a legidősebb mezőgazdasági munkáshoz.

– Ha azok a zsákok még mindig ott vannak, két hét múlva a felük használhatatlan lesz.

Tamás szórakozottan nézett rá.

– Most már a búzáról is tudsz?

– Tudom, hogyan kell felismerni a páratartalmat.

Végül áthelyezte őket. Másnap elmondta Tadeónak, hogy az ötlet az övé volt.

Jácinta nem tiltakozott.

Az igazán veszélyes dolog megjelent a házban.

Sara egy zöld fedelű könyvben vezette a számlákat. Egyik este, miközben tűt keresett, Jacinta meglátta a füzetet kinyitva, és két ismétlődő fizetést vett észre Don Fausto Ledesma boltjába. Aztán talált még egyet. És még egyet.

Megvárta, amíg Sara elalszik, és elkezdte lemásolni a számlákat régi papírlapokra. Szétválasztotta a vásárlásokat, a tartozásokat, a béreket és az eladásokat. Amikor befejezte, felfedezte, hogy a hacienda látszólag 327 pesóval többet tartozik, mint amennyi valójában volt.

A leveleket a könyvben hagyta.

Három nappal később Sara megtalálta a mosókonyha mellett.

– Te csináltad ezt?

Jácinta semmit sem tagadott.

– Az összegek nem álltak össze.

– Apám azt hiszi, tudom, hogyan kell vezetni a könyvelését.

– Akkor neki nem kell megtudnia.

Sara lenézett a javításokra.

– Ki tanított téged?

Jacinta most először hosszan válaszolt.

—A nagyapám.

– Azt hittem, egy bányásztáborból származol.

– Később érkezett.

Sara megértette, hogy sértett pontot, és nem erőltette tovább.

Azon az estén ültek le először együtt. Majdnem két órán át összehasonlították a nyugtákat, és megerősítették, hogy a raktár felszámított díjat a duplikált szállításokért.

A köztük lévő bizalmatlanság nem tűnt el, de formát öltött. Már nem megvetés volt. Kíváncsiság lett belőle.

Aztán jött négy nap hideg eső.

Tadeo kezei annyira feldagadtak, hogy nem tudta összezárni az ujjait. Bezárkózva maradt a szobájába, miközben kint a mezőgazdasági munkások azon vitatkoztak, hogy ki nyissa ki a kapukat, ki vezesse a jószágokat, és ki ellenőrizze a búzát.

A keleti mező 3 napig víz nélkül volt.

Jacinta lépett be a szobába Tadeo vacsorájával.

– Holnap hajnalban meg kell nyitnunk a keleti öntözőárkot.

Tadeo felnézett.

– Ki kérte a véleményedet?

-Senki.

– Akkor vidd a tányért az asztalhoz, és hagyd a terepet azoknak, akik ismerik azt.

Jácinta nem mozdult.

– Ha még két napot vársz, a kalászok nem fognak rendesen megtelni. Ha pedig ezt követően elárasztod a földeket, akkor penészesedni fognak, amikor érnek.

Tadeo ingerülten nézett rá.

— Honnan szedted ezt?

– Egy 240 hektáros birtokról, ahol felnőttem, mielőtt apám eladta.

Sára megjelent az ajtóban.

– Apa, figyelj oda, mit mond!

Tadeo a lánya felé fordult, meglepődve a védekezésen.

Jácint mély levegőt vett.

– Azt is tudom, miért tartozik ez a birtok kevesebb pénzzel, mint gondolnád.

És letette a zöld könyvet az ágyra, annál az oldalnál nyitva, ahol valaki hónapok óta kétszer is felszámolt árat ugyanazért az áruért.

2. RÉSZ
Tadeo percekig bámulta a kijavított oszlopokat. Úgy tűnt, a fájdalma a kezéből az arcába költözött.

– Sara, mit jelent ez?