1. RÉSZ
Az övcsat 23 férfi előtt kettéhasította Mara ajkát, és egyikük sem állt fel, amíg Ciro Valdés fel nem emelte a karját, hogy újra megüsse.

A durangói bányászvárosban, az El Candil kantinban kővé dermedt a csend. Mara törött tányérok között térdelt. Ciro, a hely tulajdonosa, nyolc hónapja ismételgette neki ugyanazt a mondatot: még mindig tartozik neki szállással, gyógyszerrel, élelemmel, ruhával és minden olyan holmival, ami a munkanapjai alatt eltört.

– Még 3 hét terhelve a számládra – mondta.

Aztán Mateo Serrano felállt.

Hegyi csapdázó volt, hatalmas, csendes, arról ismert, hogy csak ellátmányért járt le a faluba. Átment a szobán, megragadta Ciro csuklóját, és megállította a második ütést.

-Ennyi.

Ciro megpróbált kiszabadulni.

– Ez a nő pénzzel tartozik nekem.

– Hozza magával a számlakönyvet.

A parancs olyan nyugodt volt, hogy még egy kiabálásnál is nyugtalanítóbb volt. Végül Ciro vitte a kötetet. Mateo minden bejegyzést ellenőrzött: utazás, szoba, étel, orvosi időpont, havi kamat, sőt még egy kabátot is, amelyen Mara felismerte, hogy az, amelyet évekkel korábban az anyja adott neki.

– Még azért is vádat emelsz ellene, ami már amúgy is az övé volt.

Mara lázzal érkezett a városba, miután teherszállítmányok között rejtőzve utazott. Ciro adott neki egy ágyat a cselédszobában, és másnap minden szívességet számmá váltott. Minden munkanapért levont egy kis összeget, és hozzáadott egyet élelemre, gyertyákra, szappanra vagy feltételezett veszteségekre. Az összeg sosem csökkent. Amikor Mara megkérdezte, mennyi van még hátra, végighúzta az ujját az oszlopokon, amelyeket csak ő értett, és megismételte, hogy a jelenlegi ütemben még két évig együtt fognak dolgozni. El Candilban mindenki ismerte a rendszert. Senki sem nevezte rabszolgaságnak; adósságnak nevezték, mintha a szó megváltoztatása megváltoztatná a történteket.

– Elfogadta a megállapodást.

Mateo Marára nézett, akinek még mindig egy rongy volt a szájában.

– Betegesen, egyedül és pénz nélkül fogadta el. Ettől még nem lesz őszinte a beszámolód.

Elővett egy zacskó érmét, és letette az asztalra.

– Add össze az egészet. Aztán mindenki elé odaírod, hogy „fizetett”.

Ciro elsápadt, de megtette. Mateo az utolsó fillérig kifizette az árát, letépte az aláírt lapot, és felajánlotta Marának.

Nem fogadta el azonnal.

– Akkor mostantól hozzád tartozom.

Minden szem Mateóra szegeződött.

Letette a lepedőt az asztalon, anélkül, hogy közelebb ment volna.

– Bevettem egy Ciro által írt hazugságot. Téged nem.

Azon az éjszakán vihar zárta el a hegyi utat. Doña Inés, a kantinával szemben lévő panzió tulajdonosa üdvözölte Marát, és bevallott valamit, amit hónapok óta eltitkolt: látott zúzódásokat, 18 órás munkanapokat és hosszú ujjú ruhákat a tikkasztó hőségben, de hallgatott.

– Mateo nem az, akinek mondják – mondta neki. – Egyedül él, keveset beszél, a többit pedig az emberek teszik ki.

Mara senkiben sem bízott. Azt is tudta azonban, hogy Ciro már most azt állítja, hogy Mateo „fizetett érte”. Reggelre a pletyka újabb csapdába csaphat.

Mateót az istállóban találta. Két lovára vigyázott: egy nagy, sötét és türelmes heréltre, és egy alacsonyabb, nyugodtabb kancára, amely félelem nélkül közeledett a vállához.

– El kell innen jutnom.

– Nem ebben a hóban.

– Holnap. A kabinodba.

Mateo bólintott.

– Amíg a hágó újra meg nem nyílik.

– Nem fogok neki főzni. Vagy takarítani. Vagy munkával fizetni.

– Nem kértelek rá.

A válasz jobban felzaklatta, mint szerette volna bevallani.

Hajnalban elindultak. Mateo a nagy lovat fogta, hogy elöl menjen, és otthagyta Marát, a simán járású kancát. Órákkal később megérkeztek egy tiszta kunyhóhoz, könyvekkel, egy kályhával, két székkel és két kutyával, amelyek ugatás nélkül futottak Mateo felé. Az egyik, Tizón, a lábára feküdt; a másik megszagolta Marát, majd visszatért a tűzhöz.

– A hálószoba a tiéd – mondta Mateo. – Én itt alszom, az ajtó mellett.

Mara meg akarta kérdezni, mit vár cserébe, de már begyújtotta a kályhát.

Azon az éjszakán, egyedül egy ajtó mögött, amit senki sem nyitott ki, elővette a varrókészletéből az adósságcédulát. Alatta egy másik összehajtogatott papírdarab volt, amit hét hónapig rejtegetett.

Egy hivatalos körlevél volt, rajta a személyleírása, a valódi neve és egy chihuahua-i vidéki rendőrség pecsétje.

Alább egy mondat jelent meg, amitől megfagyott a keze:

„Eltűnt feleség. Meg kell találni és vissza kell juttatni a férjének, Víctor Salgado parancsnoknak.”

És Mara tudta, hogy a kantinban elszenvedett megaláztatás után Cirónak oka van elmondani neki, hol van.

2. RÉSZ
Az első néhány nap a faházban nehezebb volt a szabadság, mint a hideg miatt. Marának engedélyt kellett kérnie, hogy kávét töltsön magának, tűzifát rakjon, az ablaknál üljön, sőt, még a saját blúzát is kimossa.

Mateo mindig ugyanazt a választ adta.

– Nem kell megkérdezned.

A harmadik napon apró döntéseket kezdett kínálni neki.

Kávé vagy tea?

-Kávéház.

– Gyalog menjünk, vagy maradjunk?

-Séta.

Soha nem választott helyette. Várta a válaszát.

Mara megtanult hótalpazni a hóban, és oldalra esett egy fehér partra. Hónapok óta először hallatott egy igazi nevetést. Tizón úgy csóválta a farkát, mintha erre a hangra várt volna.