– Mikor tudtad meg, hogy ki ő?

Ciro kerülte a tekintetét.

– Amikor Serrano kifizette a számlát.

– Nem. Mikor találtad a körlevelet?

A hallgatása elárulta őt.

– A nő pénzzel tartozott nekem.

Esteban arca megkeményedett.

– Nyolc hónapig dolgoztattad, miközben te egy hivatalos értesítést titkoltál.

Ciro segítségért folyamodott Victorhoz. Victor nem törődött vele.

A szövetség ott kezdett felbomlani.

– Mara – mondta Victor, most már minden kedvesség nélkül –, te vagy a feleségem. Le fogsz jönni arról a tornácról.

Nem mozdult.

–Zúzódásokkal távoztam. Azután mentem el, hogy azzal fenyegettél, eltöröd a lábamat, ha újra megpróbálok elmenekülni.

A város egyik férfija, Julián Arce, aki látta a nőt El Candilban dolgozni, megszólalt hátulról.

– Szerintem nem zavarodott össze.

Victor bosszúsan fordult felé. Aztán visszament Marához.

– Gyere le most.

Ugyanaz a hang volt. Ugyanaz, amit a pinceajtó túloldalán használt.

Esteban közbelépett.

„Nincs felhatalmazása idekényszeríteni. Egy másik kerületben él, és ő most jelentette az erőszakot tanúk előtt.”

Viktor vett egy mély lélegzetet.

„Nem érted, kivel van dolgod, Mara. Öt évet bíróságon és bíróságon kívül is tölthetsz vele. Orvosokat, végzéseket, jelentéseket szerezhetek neked. Biztosíthatom, hogy egyetlen város sem fogad vissza soha többé.”

Esteban rámeredt.

– Hagyd abba a beszédet.

Az egyik Víctort kísérő vidéki rendőr, Herrera őrmester, lesütötte a tekintetét. Épp most értett meg valamit.

Victor is megértette ezt: a története már nem uralta a jelenetet.

Aztán előrántotta a fegyverét.

A fém csillogott a hegyi napon. A veranda felé mutatott.

Mara remegett. A térde és az ujjai remegtek, de nem hátrált meg.

Mateo tett egy lépést, olyan szögben elhelyezkedve, hogy Victornak mindenki elé kellett lőnie, ha el akarta találni.

„Fegyvert szegez a fegyvertelen feleségére hat tanú és a község parancsnoka előtt” – mondta.

– Herrera – parancsolta Victor. – Tartóztassák le Serranót!

Az őrmester felnézett.

-Nem.

Victor alig fordult meg, hitetlenkedve.

Esteban is előrántotta a fegyverét, de továbbra is a föld felé szegezte.

– Tedd le a revolvert! Most!

Néhány másodpercig csak a szél zúgását lehetett hallani.

Mara Victor tekintetét fürkészte. Korábban hangnemben is rá tudta venni az engedelmességre. Azon a reggelen nem.

Végül leengedte a fegyvert.

Herrera odalépett és elvette.

Mara úgy érezte, majdnem összecsuklik a lába. Mateo csak egy pillanatig nézett rá. A lány egy apró gesztussal válaszolt: még mindig ott volt.

Victor hajnalig Esteban őrizetében maradt. Ciro megpróbált elmenekülni.

– Te is maradsz – parancsolta Esteban.

Azon az estén a faházban Mara egy forró csészét tartott a kezében, miközben a férfiak kint beszélgettek.

„Nincs vége” – mondta.

– Nem – felelte Mateo. – De ma néhányan látták, mit csinál, amikor valaki nemet mond neki.

Esteban később bejött és elolvasta Inés levelét. Felvette Mara vallomását, beleértve a dátumokat, neveket és helyszíneket. Herrera saját elhatározásából hozzátette, hogy Víctor az utat egyszerű megmentésként mutatta be: egy beteg feleséget, akit egy veszélyes férfi elrabolt.

„Amit láttunk, az nem úgy néz ki” – mondta.

Másnap Victor lement a hegyről Esteban és Herrera között. Ciro velük ment.

A következő hetek lassan teltek, hivatalos dokumentumokkal, bélyegekkel és utazásokkal teltek. Esteban jelentéseket küldött a Vidéki Rendőrség központjába, és nyilatkozatokat kért Chihuahuában. Clara Montes válaszolt. Megerősítette, hogy kezelte Mara csuklóját, hogy látott nyomokat, és hogy évek óta bánja, hogy nem szólt semmit.

Herrera bemutatta saját jelentését.

Victort felfüggesztették, amíg nyomozást folytattak hatalommal való visszaélés, fenyegetés és a felesége zaklatására való felhasználása miatt. Nem volt ez egy azonnali vagy tökéletes győzelem. Minden döntést megkérdőjelezett és szövetségeseket keresett. De most először érvelt jelvény nélkül a mellkasán, és számos ellene szóló tanúvallomással.

Ciro is kezdte elveszíteni az irányítást kis királysága felett. Amikor kiderült, hogy elrejtette a körlevelet, hogy Marát eladósodott munkásként tartsa meg, más nők, akik El Candil konyhájában dolgoztak, megszólaltak. Doña Inés verésekről, túlzott munkaidőről és soha nem csökkenő adósságokról tett tanúvallomást.

Hónapokkal később a hitelezők lefoglalták és további panaszok után bezárták a bárt. Ciro még nyár előtt elhagyta a falut.

Mara a hegyekben maradt, amíg az út újra biztonságos nem lett.

Tavasszal Mateo elvitte a faluba ugyanazzal a két lóval. Elég pénzt ajánlott neki, hogy oda utazhasson, ahová csak akar.

Mara elfogadta.

Ez is számított: már nem keverte össze a segítség elfogadását a valakihez való tartozással.

Egy kis boltot bérelt Inés panziója mellett. Hetente háromszor kenyeret, füstölt húst, befőtt gyümölcsöt és fűszernövénycsokrokat árult. A munkaidejét maga szabta meg. A bolt feletti két szobában lakott, és havonta fizetett egy főbérlőnek, akinek egyetlen gondja a bérleti díj beszedése volt.

A táblán ez állt: „Ríos Provisions”.

Az anyja vezetékneve.

A te választásod.

Azokon a napokon, amikor a hely zárva volt, Mara felment a faházba. Kávét, sót, drótot és könyveket hozott. Segített Mateónak a füstölőben vagy a kerítésen, a két kutya pedig úgy üdvözölte, mintha mindig is része lett volna az utazásnak. Tizón letelepedett a széke mellé. A másik a tűzhely közelében szeretett aludni.

Soha nem költözött össze azonnal Mateóval. Nem akarta, hogy a menedékhely egy újabb kötelezettséggé váljon, és Mateo soha nem kérte erre.