1. RÉSZ
– Egy Fontose vezetéknév nélküli mezőgazdasági munkás nem fogja napszámos feleségét csinálni a lányomból.

Don Esteban Ledesma szavai úgy értek célt az El Encino ranch udvarára, mint egy machetecsapás. A cowboyok és saját lánya előtt állva Tomás Rivas régi, foltozott és porral borított bőröndjére mutatott.

– Apa, ha azért rúgod ki, mert szeret, akkor nem védesz meg – mondta Mariana, és a szeme könnybe lábadt. – Megbüntetsz.

Don Esteban nem kapott trófeát.

– Ma elmegy

Tomás 30 éves volt, és nyolc hónappal korábban érkezett arra a jaliscoi felföldön található farmra két inggel, édesanyja fényképével, és azzal a képességgel, hogy úgy értse a vidéket, mint mások az órát. Tudta, mikor fog kiszáradni egy tehén, mikor ijedt meg egy ló és nem agresszív, és mikor kimerült egy legelő, még akkor is, ha még megvan rajta a megtévesztő zöld réteg.

Don Esteban eleinte alig vette észre. Hat éve özvegyember volt, és felesége, Teresa halála óta megkeményedett. Hektárokban, szarvasmarhákban és pénzben mérte az embereket. Mariana, egyetlen lánya, az ellenkezőjét örökölte anyjától: név szerint szólította a munkásokat, és minden lovat ismert.

Tomás felkeltette a figyelmüket Lucero, egy gesztenyebarna csikó révén, amely két munkást ütött el. Míg mindenki azt javasolta, hogy szorosabban fogják meg, Tomás kötél nélkül lépett be a karámba.

– Meg fog rúgni – figyelmeztette Mariana.

– Nem, ha megérted, hogy nem azért jöttem ide, hogy legyőzzelek.

Mozdulatlanul várt, amíg Lucero oda nem lépett, és orrát a kezébe nem támasztotta.

Aztán megjelent Villám, egy öreg ló, amely magányosan élt az utolsó karámban.

– Anyámé volt – magyarázta Mariana egy este, amikor rajtakapta Tomást, amint keféli. – Apám a temetés után eltette. Azt mondja, már nem jó rá.

Tomás megfigyelte az állatot.

– Néha az emberek azt mondják, hogy valami már nem hasznos, mert túl fáj ránézni.

Mariana ettől kezdve elkísérte. Tomás megmutatta neki egy jegyzetfüzetet, amelybe feljegyezte a legelők állapotát és a vízállásokat. Azt írta, hogy az északi területnek pihennie kell. Ha továbbra is szarvasmarhákat hoznak be, egy aszály elpusztíthatja.

Mariana elvitte a figyelmeztetést az apjának.

– Tomás szerint cserélgetnünk kellene a csordát.

Don Esteban elhagyta Tazatot.

– Most egy újonnan érkezett mezőgazdasági munkás fog megtanítani, hogyan kell gazdálkodni a nagyapám földjén?

Nemcsak hogy figyelmen kívül hagyta a tanácsot, de további 250 szarvasmarhát vásárolt a birtok által garantált kölcsönből.

Bosszúsága fokozódott, amikor ismét látta, hogy Mariana mosolyog. Megparancsolta Hilariónak, a brigádvezetőnek, hogy tartsa szemmel Tomást. Hilario azonban csak két szerelmes fiatalt talált, akik kerítéseket ellenőriztek, borjakat gondoztak, és sétálni vitték Relámpagót.

Egészen addig a délutánig, amikor Don Esteban együtt találta őket.

Kirapta a jegyzetfüzetet Tomás kezéből. Amikor kinyitotta, kiesett belőle egy szárított jacaranda virág, amit Mariana adott neki.

– Szóval amellett, hogy kritizálod a birtokomat, a lányomat is megtámadod.

– Odaléptem hozzá – vágott közbe Mariana.

-Csendben maradj.

– Szeretem őt.

A munkások megálltak a mozgásban.

Don Esteban Tomás kopott ingére és megjavított csizmáira nézett.

– A lányom megérdemel egy férfit, aki tud neki valamit nyújtani.

Tomás állta a tekintetét.

– Van munkám, tartom a szavamat, és van méltóságom.

– De nincs földed.

– Akkor mondd ki, ahogy van. Nem azért rúgnak ki, mert rossz munkás vagyok. Azért rúgnak ki, mert szegény vagyok.

Don Esteban nem válaszolt.

Mielőtt elindult, Tomás megkérte, hogy magával vihesse Relámpagot.

– Vidd el – mondta a földbirtokos –, legalább nem mész el üres kézzel.

Mariana a kapuhoz rohant.

– Én veled megyek.

Tamás tagadta.

– Nem akarom, hogy egy nap engem hibáztass, amiért elválasztottalak az apádtól.

– Akkor írj nekem.

– Amikor csak tehetem.

– Mindegyikre válaszolok.

Tomás gyalog távozott, Relámpagot a gyeplőnél fogva vezetve.

Hetekig keresett munkát, de a Ledesma névnek súlya volt a régióban. Négy ranch is elutasította. Végül egy mesquite fa alatt aludt, bőröndjét párnának használva.

Aztán megérkezett a Santa Lucía tanyára, amelynek tulajdonosa Don Julián Cárdenas, egy idős szarvasmarha-tenyésztő volt, aki felbérelte, miután látta, hogy vizet kínál Relámpagonak, mielőtt magának kért volna.

El Encinóban Mariana levelekre várt.

Egyik sem érkezett meg.

És 7 hónappal később, miközben édesanyja fényképét kereste apja asztalán, kinyitotta az utolsó fiókot, és 8 lezárt borítékot talált, amelyeken anyja neve szerepelt.

Lent egy banki dokumentum volt látható.

Amikor meghallotta, hogy nyílik maga mögött az ajtó, Mariana már két olyan igazságot tudott, amelyek tönkretehetik a családját: Tomás soha nem hagyta abba az írást, Don Esteban pedig anélkül, hogy bárkinek is szólt volna, jelzáloggal terhelte meg El Encinót.

2. RÉSZ
Don Esteban mozdulatlanul állt az iroda ajtajában.

Mariana felvette a borítékokat.

– Meddig tervezted elrejteni őket?

– Meg akartalak kímélni egy nélkülözéssel teli élettől.

– Elhitetted velem, hogy elfeledkezett rólam.

– Idővel megértenéd.

– Nem. Idővel megtanultam volna gyűlölni őt az egyik hazugságod miatt.

Aztán felemelte a banki dokumentumot.

– És ez is a védelmemre szolgált?

Don Esteban úgy ült le, mintha felmondták volna a szolgálatot. A 250 szarvasmarha vásárlására felvett kölcsön már hónapokkal elmaradt a törlesztőrészletekkel. Elállt az eső, és a takarmány ára megemelkedett. Ha nem rendezi a tartozást szeptember 30-ig, a bank megkezdheti az árverést.