Mariana bezárkózott a szobájába, és sorban bontogatta a leveleket. Tomás elmondta neki, hogy több ranch is elutasította, hogy Relámpago visszatért a nyeregbe, és hogy Don Julián rábízta a Santa Lucía-i szarvasmarhák kezelését. A két hónappal korábban küldött utolsó levelében azt írta, hogy ha nem kap választ, akkor feltételezi, hogy Mariana továbblépett az életével.

Mariana hajnalig sírt.

Másnap hat oldalt írt, és személyesen utazott a faluba, hogy elküldje azokat.

A válasz sosem jött meg.

Eközben az aszály teljesen kifosztotta El Encinót. A sárga legelők repedezett földdé változtak. Az itatóvályúk tele voltak hordókkal. Don Esteban túlságosan ragaszkodott a csorda megtartásához, és amikor végül beleegyezett az eladásba, alacsony áron kellett megtennie.

Először szarvasmarhákkal megrakott teherautók indultak el. Aztán traktorokat, pótkocsikat és egy patakparti földdarabot adtak el. Ezután érkeztek a lovak vevői.

Mariana látta, ahogy elviszik Lucerót.

– Azzal nem – mondta, miközben a lakókocsi elé állt.

Hilario lehajtotta a fejét.

– Kisasszony, az édesapja már aláírta.

Körülnézett Don Estebant keresve. A férfi nem tudta megtartani.

Lucero épségben felment az emeletre. Mariana megsimogatta a homlokát, mielőtt becsukta az ajtót.

-Bocsáss meg.

A karámok szinte üresek voltak.

Júniusban megérkezett a bank képviselője.

– Nem lesz automatikus hosszabbítás, Don Esteban. A határidő szeptember 30.

Amikor az autó elhajtott, a farmer szédült, és Hilariónak segítenie kellett neki leülni egy jacaranda fa alá. Az orvos azt mondta, hogy a kimerültség és a stressz miatt van. Mariana mindennek ellenére mellette töltötte az éjszakát.

Ez a szégyen rosszabb volt Don Esteban számára, mint bármilyen adósság.

Napokkal később belépett Relámpago üres karámjába. Emlékezett rá, ahogy Teresa a lován lovagol, és kibontott hajjal nevet. Megértette, hogy azért hagyta el a lovat, mert könnyebb volt feladni, mint szembenézni a fájdalommal.

Azon az estén kinyitotta a jegyzetfüzetet, amit Tomástól vett el.

Teljesen elolvasta.

Nem talált benne neheztelést. Térképeket, számításokat és megfigyeléseket talált. Az egyik oldalon egy elhagyatott kőtöltés rajza volt a keleti patak mellett. Tomás megjegyezte, hogy ha az esőzések előtt megjavítják, annyi vizet tud tárolni, hogy csökken a csövektől való függőség.

Egy másik lapon annak kiszámítása szerepelt, hogy az egyes legelők hány szarvasmarhát tudnak eltartani egy száraz évben.

Don Esteban lehunyta a szemét.

Szarvasmarhákat vásárolt, hogy bebizonyítsa, egy mezőgazdasági munkás tévedett, és ezzel három generáció vagyonát veszélyeztette.

Mariana ülve találta, nyitva a jegyzetfüzete.

„Tévedtem” – mondta.

Várt.

– A földdel. Tomással. Veled.

– Akkor menj és keresd meg őt.

– Azután, amit tettem, becsukhatod rám az ajtót.

– Joga van hozzá. De neked kötelességed bocsánatot kérni.

Másnap reggel Hilario hírekkel tért vissza egy állatbemutatóról: Tomás épp most tért vissza Santa Lucíába, miután teherautóval észak felé tartott. Emellett ajánlatot kapott egy nagy sonorai farm vezetésére, házzal és a gazdálkodás egy részével együtt.

3 nap múlva elutazott.

Don Esteban elvette a teherautója kulcsait.

– Veled megyek – mondta Marianna.

– Nem. Én magam törtem el.

Amikor megérkezett Santa Lucíába, zöld legelőket, erős szarvasmarhákat és teli itatóvályúkat talált. Tomás éppen több férfinak adott utasításokat. Egyszerűen volt öltözve, de már nem úgy nézett ki, mint az a fiú, akit mindenki megvethet.

Villámok cikáztak a közelben, fényesen és erőteljesen.

Tomás felismerte a teherautót, és odament hozzá.

– Történt valami Marianával?

Don Esteban nagyot nyelt.

-Rendben van.

– Szóval, mit csinálsz itt?

Az öregember levette a kalapját.

– Azért jöttem, hogy a segítségedet kérjem.

Tamás nem válaszolt.

– A bank szeptember 30-án elveheti tőlem El Encinót. Eladtam szarvasmarhákat, gépeket és földet. Semmi sem volt elég.

Mély lélegzetet vett.

– Azt akarom, hogy visszajöjj.

Tomás néhány másodpercig nézte.

– Először is, válaszolj nekem valamit. Mi történt a Marianának írt leveleimmel?

Don Esteban úgy érezte, hogy többé nincs joga semmit sem eltitkolni.

– Én vittem el őket.

Tamás elsápadt.

-Hogy?

– Elrejtettem őket. Mondtam neki, hogy soha semmit sem írtál.

A csend rosszabb volt, mint egy ütés.

Tomás megszorította a kerítést.

Megalázott, munka nélkül hagyott, majd elvett tőlem 7 hónapot azzal a nővel, akit szeretek.

-Tudom.

– Nem. Csak most kezd rájönni.

Don Esteban lehajtotta a fejét a másik férfi munkásai előtt.

–Bocsáss meg. És ha még tudod, mentsd meg a birtokot, amelyet én magam sodortam térdre.

Aztán megjelent Don Julián egy borítékkal a kezében.

– Tomás, ez megérkezett, amíg távol voltál.

A dalszövegek Marianától származtak.

3. RÉSZ
Tomás a kerítéstől el sem mozdulva bontotta fel a levelet. Don Esteban néhány méterre maradt, kalapjával a kezében, Don Julián pedig csendben várt.

Mariana nem igazolta apja tettét. Elmesélte neki, hogyan találta meg a borítékokat, mennyit sírt, amiatt, hogy Tomás elfelejtette, és mennyire fájt neki tudni, hogy Tomás elutasításnak értelmezte a hallgatását. Végül csak egyetlen kérés maradt: ne szánalomból vagy szeretetből térjen vissza, hanem egy dologban higgyen.

Soha nem hagyta abba a várakozást rá.

Tamás összehajtotta a levelet.

– Szombaton Sonorába mentem – mondta.

– Tudom – felelte Don Julián. – És az egy jó élet lenne.

Tomás Relámpágóra nézett, majd Don Estebanra.

– Azt is tudom, hogyan kell visszaszerezni El Encino egy részét.