Egy óra múlva odament a teherautóhoz.

– Visszajövök, de nem úgy, mint régen.

Don Esteban csatlakozott.

– Mondd el, mire van szükséged.

– Valódi hatalmam van a föld felett. Ha azt mondom, hogy egy legelő pihen, akkor pihen. Ha azt mondom, hogy nem vesznek szarvasmarhát, akkor nem vesznek. Mariana majd velem tartja a számadást.

-RENDBEN.

– És még valami. Megaláztál a munkásaid előtt. A bocsánatkérésed is előttük lesz.

Don Esteban a férfi tekintetét fürkészte.

-RENDBEN.

Amikor a kisteherautó áthaladt az El Encino kapuján, Mariana kiment a verandára. Mögötte egy Relámpago-val felszerelt utánfutó következett.

Aztán meglátta Thomast.

Ran.

Az udvar közepén ölelkeztek, ahol hónapokkal korábban elváltak egymástól.

– Azt hittem, túl későn érkezem – mondta.

– Későn érkezett meg a leveled. Nem érkezett meg.

Don Esteban elment mellettük, és bement a házba. Most először értette meg, hogy a hátralépés is a gyógyulás útja lehet.

Azon a délutánon összegyűjtötte Hilariót és a néhány megmaradt munkást.

– Itt, előtted, elszöktem Tomás elől, mert szegény voltam. Azt mondtam, nincs mit nyújtanom.

Körülnézett: üres karámok, por és törött kerítések.

„Én voltam az, aki nem értette egy ember értékét. Mától kezdve minden döntés a pályán rajta keresztül történik.”

Hilario fogta meg először Tomás kezét.

A következő napokban nem történtek csodák. Volt munka.

Tomás minden legelőt átkutatott, árkokat ásott, pihenőhelyeket jelölt ki és itatóvályúkat javított. A patak régi partját gyomokkal benőttnek és repedezettnek találta.

– Ha esik az eső, és ez még mindig törött, újra elveszítjük a vizet.

„És mi van, ha nem esik?” – kérdezte Don Esteban.

–Akkor már a következő viharra készülünk. A föld nem büszkén vagy sietve dolgozik.

Don Esteban nem vitatkozott.

Tomás szinte az összes Santa Lucíában felhalmozott megtakarítását a javításokra fordította. Mariana átszervezte a számlákat, újratárgyalta a fizetéseket a beszállítókkal, és kiküszöbölte a felesleges kiadásokat. Hilario meggyőzött két korábbi mezőgazdasági munkást, hogy térjenek vissza.

Július száraz nap volt.

Augusztus is víz nélkül kezdődött.

A hónap végén azonban rövid esőzés történt. A helyreállított töltés elegendő vizet tartott vissza ahhoz, hogy a víztározó egy részét feltöltse. Néhány napon belül zöld hajtások jelentek meg a patak közelében.

Mariana lehajolt és megérintette a friss füvet.

– Úgy tűnik, semmi.

– Így kezdődnek az utolsó dolgok – felelte Tomás.

Az adósság azonban változatlan maradt.

Tizenöt nappal a határidő előtt a bank újabb értesítést küldött.

Don Esteban otthagyta az asztalon.

– Nem sikerült nekünk.

Mariana kinyitotta a számlakönyvet.

– Nem tudunk mindent kifizetni, de a lejárt tartozások nagy részét igen.

Tomás 3 évre meghosszabbította a helyreállítási tervet. Ez magában foglalta az állomány végleges csökkentését, a borjak ütemezett értékesítését, a legelők fokozatos helyreállítását és szigorú felvásárlási korlátozásokat.

—Ezzel kérhetjük az átszervezést.

– És miért higgyenek nekem ennyi be nem tartott ígéret után?

– Talán te nem – mondta Tomás. – De a projekt igen.

Don Julián beleegyezett, hogy korlátozott kezesként írja alá az első szakaszt. Nem fizette ki Don Esteban adósságát, de támogatta Tomás képességét a terv végrehajtására.

Három nappal a lejárati dátum előtt Guadalajarába utaztak.

A bankigazgató átvette a részleges kifizetést, átnézte Mariana által készített számlákat, megvizsgálta Tomás számításait, és fényképeket kért a töltésről és a legelőkről.

– Nem engedjük el az adósságot. Átütemezzük. Három évük lesz. Ha ismét fizetésképtelenné válnak, nem lesznek további tárgyalások.

Don Esteban arrogancia nélkül írta alá.

Azon az éjszakán fekete ég alatt tértek vissza El Encinóba.

Az első mennydörgés robajára Mariana Tomásra nézett.

Aztán esett az eső.

Nem szitálás, hanem egy hosszú vihar, ami hajnalig verte a tetőcserepeket. Mindhárman kimentek a verandára, és látták, ahogy a víz lefolyik az árkokban a helyrehozott töltés felé.

Villám nyerített az istállóból.

Don Esteban évek óta először mosolygott.

De az igazi próbatétel csak később jött.

Amikor a fű elkezdett nőni, az öreg azonnal 100 szarvasmarhát akart venni.

– Termelnünk kell.

Tamás tagadta.

– Fel kell épülnünk.

A csend feszültté tette az étkezőt.

Don Esteban vett egy mély lélegzetet, és megkérdezte:

– Hányat javasolsz?

Tamás elmosolyodott.

—Elsőként 20.

Ez a kérdés többet változtatott meg, mint az eső.

A következő évben El Encino lassan fejlődött. Az északi szakasz hónapokig zárva maradt. A csorda egyszerre 20-zal nőtt. Felhagytak a víz tartálykocsival történő vásárlásával. Hilario újra munkásokat alkalmazott, és több család visszatért a patak melletti kis házakba.

Egy nap, egy Tepatitlánban megrendezett állatvásáron Mariana mozdulatlanul állt egy karám előtt.

-Tamás.

Lucero ott volt.

Volt egy apró sebhely az egyik lábán, de erős volt. Tomás kinyújtotta a kezét, ahogy először is tette. A ló habozott, majd orrát a tenyerébe hajtotta.

Magából a műveletből származó pénzből vették.

Amikor Lucero visszajött a kapun, több munkás tapsolt.

Egy évvel később Don Esteban behívatta Tomást és Marianát az irodájába.

Közjegyző által hitelesített dokumentumok hevertek az asztalon.

—Az El Encino most már időben fizeti a hiteleit. Nem vagyunk adósságmentesek, de újra életképesek vagyunk.

Tomás felé tolta a papírokat.

– Azt akarom, hogy partner legyél az állattenyésztésben.

Tamás hozzájuk sem nyúlt.

– Nem azért jöttem vissza, hogy átvegyem a birtokát.