1. RÉSZ
Tomás Aguirre térdre esett az út közepén, miközben két cowboy nevetett rajta, és csak az a nő futott oda, hogy felsegítse, akit – az egész város szerint – tönkretett.

Inés Villalobos lélegzetvisszafojtva érkezett, kendője ferdén, csizmája poros volt. Térdelt Tomás elé, mit sem törődve a bámuló tekintetekkel.

– Nézz rám

Tamás ökölbe szorította a kezét a földnek.

– Menj vissza a tanyára – mondta.

– Nincs ranchom.

– Ez az a ház, ahol rád várnak.

Az egyik cowboy hangosan felnevetett.

– Az özvegy még mindig összeszedi a szemetet az útról.

Inés meg sem fordult. Tomás valóban hallotta a gúnyolódást, és ez volt az utolsó csepp a pohárban.

„Mióta befogadtál, senki sem vesz tőled sajtot, Don Fermín többé nem fog elismerni, sőt, még Esteban atya is elítél, amiért itt fogadtál. Azért megyek el, hogy ne bántsalak tovább.”

– Nem én döntöm el.

– Nincs földem, nincs állatom, nincs pénzem. Nincs mit adnom neked.

Inés a szemével tartotta.

– Soha nem kértem tőled semmit.

Ez a mondat arra késztette, hogy felidézze, hogyan is került oda.

Nyolc hónappal korábban Tomás birtokolta a Los Álamos nevű tanyát a Coahuila állambeli General Cepedában, teljes karámokkal és több mint 300 szarvasmarhával. Apja megtanította neki a föld olvasására: a túl zöld mesquite fák, a nem oda való fűzfák és az agyag színének változásainak keresésére. Hagyott neki egy fekete jegyzetfüzetet is, amelyen források térképei és 40 év alatt készített jegyzetek voltak.

Két aszályos évszak után Tomás kölcsönt vett fel Ramiro Castañedától, több szomszédos tanya tulajdonosától. Az okiratot Aurelio Olmedo közjegyző előtt írták alá. Hónapokkal később egy betegség elpusztította az állomány nagy részét, és Ramiro megjelent egy záradékkal, amelyről Tomás esküdött, hogy nem látott: ha a szarvasmarhák több mint 30%-át elveszíti, a tartozás azonnal esedékessé válik és büntetéssel együtt fizetendővé válik.

Tomás segítséget kért. Ugyanazok a barátok, akik az asztalánál ettek, abbahagyták a vele való beszélgetést. A menyasszonya véget vetett a kapcsolatnak. Senki sem akarta felvenni, amikor Ramiro elterjesztette, hogy ő a felelős.

Los Alamost egy olyan eljárásban ítélték oda, amihez Tomásnak nem volt pénze harcolni.

Hetekig mindenhol aludt, ahol csak tudott, mígnem gyalog megérkezett az El Mezquital nevű kis tanyára. Ott élt Inés, a húga, Lucía és Anselmo, egy idős munkás, aki Joaquín, Inés férje halála után nem volt hajlandó elhagyni a családot.

El Mezquital 18 sovány tehénen, több kecskén, egy öreg öszvéren és egy hétről hétre kifogyott kúton élt. Inés sajtot készített, hogy vasárnaponként eladhassa.

Tomás két nap evés után érkezett meg.

-Csak vizet kérek. Aztán elmegyek.

Lucía felismerte a „megtört embert”, és odasúgta a nővérének, hogy ne engedje be. Inés a remegő kezeire nézett, és megparancsolta Anselmónak, hogy húzzon egy vödröt, pedig a kút már majdnem kiszáradt.

Aztán babot, tortillát és sajtot szolgált fel neki.

—Hová tűnt a beszéd?

-Semmi

—Munkabaleseti munka

Hajnalban megjavított egy törött kerítést. Aztán megjavította az istálló tetejét, a kecskevályút és egy évek óta omladozó ajtót. Inés soha nem kérte, hogy maradjon, de minden este új ok merült fel arra, hogy miért nem megy el.

Idővel Tomás elkezdte megfigyelni a tájat. A kecskék többször is felvezették az északra néző lejtőre, ahol a mesquite fák a szárazság ellenére is megőrizték szokatlan zöld színüket. Egy száraz szakadékban valami még furcsábbra bukkant: egy fiatal fűzfára, amely mészkő között nőtt.

A homokba mélyesztette az ujjait.

Nyirkos volt.

Ugyanazon a délutánon Ramiro megérkezett El Mezquitalba.

– Adok neked 900 000 pesót, és elengedem a férjed adósságát – mondta Inésnek. – Néhány hónap múlva az a kút még egy vödör megtöltéséhez sem fog elég vizet termelni.

– Nem árulok.

Ramiro meglátta Tomást a karám mellett.

„Ha igazán értékeled ezt a nőt, akkor menj el. Amíg itt vagy, senki sem fog venni tőle egyetlen darab sajtot sem.”

Mielőtt elindult, Ramiro fellovagolt a lovára az északi lejtőre, és megállt, egyenesen a fűzfás szakadék felé nézve.

Azon az estén Tomás kérte, hogy mutassa be a Joaquín által hátrahagyott adósságról szóló okiratot. Amikor az utolsó oldalhoz ért, hideg futott át rajta.

A korai felmondási záradék szinte azonos volt azzal, amelyet Los Alamos eltávolított.

Tomás Inésre emelte a tekintetét.

– Ez nem két különálló adósság.

– Szóval, mik azok?

Tomás ismét ellenőrizte a közjegyző pecsétjét. A záradék tintaszíne csak egy kicsit volt sötétebb, és a szöveg az utolsó bekezdés és az aláírás között összenyomódott. Ez nem volt elég ahhoz, hogy bárkit is megvádoljon, de elég volt ahhoz, hogy gyanút keltsen.

Tomás kinézett az ablakon a sötét domboldalra.

– Ugyanaz a csaló. És szerintem Ramiro tudja, mi van a szakadék alatt.

2. RÉSZ
A gyanakvás megváltoztatta Tomás szemléletét a tanyán történtekről. Már nem csak egy adósságot látott benne: egy csapdát, amit Ramiro már megismételte, és egy konkrét okot, amiért El Mezquitalra vágyott.

Mielőtt a jelentéstételen gondolkodtak volna, túl kellett élniük.

Egy kora reggel a legjobb tejelő tehén feldagadt hassal összeesett. Anselmo azt hitte, elveszítik. Tomás megvizsgálta az állatot, olajat, katétert és segítséget kért, hogy nyugton maradjon. Több mint egy órán át dolgozott, amíg a nyomás enyhült.