A Közjegyzők Általános Levéltárában kérte, hogy megtekinthesse Aurelio Olmedo jegyzőkönyvét a Los Álamos kölcsönzésével kapcsolatban. Az őt kiszolgáló alkalmazott túl sokáig bámult rá.

– Tomás Aguirre?

Evaristo Ruiz volt az. Tizenöt évvel korábban, amikor mindketten fiatalok voltak, Tomás fizette Evaristo anyjának a tüdőgyulladásra szánt gyógyszerét. Soha senkinek sem mondta el, és majdnem el is felejtette.

Evaristo sz.

– Anyám még 11 évig élt. Ez idő alatt sikerült iskolába küldenie. Szóval mondd el, mire van szükséged.

Átnézték a könyveket, és megtalálták az első bizonyítékot: Tomás eredeti kölcsönszerződése nem tartalmazta az állatállomány elvesztésére vonatkozó záradékot. Ezután megtalálták Joaquín Villalobos szerződését.

Az a záradék sem jelent meg, amit Ramiro Inés ellen használt.

Folytatták a keresést.

További 6, ugyanazzal a mintával rendelkező tranzakciót találtak: olyan adósok birtokában lévő másolatokat, akiknek a feltételei nem szerepeltek az eredeti jegyzőkönyvekben.

Evaristo hitelesített másolatokat készített. Elvitte Tomást Ana Sofía Ramoshoz, egy ügyvédhez, aki áttekintette a dokumentumokat, és nagyon világosan fogalmazott.

– Ez önmagában nem bizonyítja, hogy ki módosította az egyes másolatokat, de elegendő ahhoz, hogy kérvényezzük a bírótól a végrehajtás felfüggesztését, amíg a hamisítást kivizsgálják.

Készített egy dokumentumot Inés aktájához, valamint egy másikat a Los Álamos-i ingatlan odaítélésének megtámadására. Azt is javasolta, hogy panaszt nyújtsanak be a Coahuila-i főügyészséghez, és értesítsék a közjegyzői hatóságot.

Tomás egy lezárt mappával a mellkasa mellett tért vissza.

Eközben a szárazság súlyosbodott.

A szomszédos kutak kiszáradtak. Az első 30 szarvasmarha megérkezett El Mezquitalba Julián Quiroga vezetésével, aki egyike volt azoknak a férfiaknak, akik hónapokkal korábban megtagadták Tomás segítségét.

Lucia dühbe gurult.

– Most már tudják, hol lakunk.

Julián lehajtotta a fejét.

– Hibáztam. De az állataim nem hibásak.

Inés a szarvasmarhák jelzett bordáira nézett.

– Vidd el őket a forráshoz.

– Mennyit kérsz?

-Semmi.

Másnap megérkezett az Ibarra család. Aztán jöttek a kis szarvasmarha-tenyésztők öt-hat tehénnel, családok szamarakkal, szomjas kutyákkal és vödrökkel az otthonukért. Inés senki előtt sem zárta el a csapot. Lucía addig tiltakozott, amíg meg nem látta, hogy egy gyerek két pohárral egymás után iszik anélkül, hogy felnézett volna. Ezután műszakokat szervezett, hogy a forrás ne szennyeződjön be.

Inés 18 tehene továbbra is ott ivott; a kecskék a hegyoldalban legelésztek, a gyümölcsös pedig újra zöldellni kezdett.

Akik korábban kerülték az özvegyet, elkezdték Doña Inésnek hívni.

Ramiro végignézte, ahogy elveszti az irányítást a város felett.

Két nappal a meghallgatás előtt valaki felgyújtotta a pajtát.

Inés az ablak narancssárga fényére ébredt. Három lovast pillantott meg, akik ellovagoltak. Ő, Lucía és Anselmo elkezdtek vödröket cipelni, de a tűz túl gyorsan terjedt.

Aztán megjelentek a szomszédok.

A Quirogák, az Ibarrák, a fogadós Doña Chayo, sőt még Don Fermín is élőláncot alkotva nyúltak ki a forrás öntözőcsatornájából. Kézről kézre adták a vizet, míg a lángok el nem oltottak.

A tető odaveszett, de a tehenek, kecskék és a többi állat biztonságban volt.

Másnap reggel megérkezett egy bírósági tisztviselő, hogy hivatalosan értesítse őket a tárgyalásról és leltárba vegye a biztosítékokat. Ramiro az ügyvédjével és Olmedóval jelent meg, talán abban a reményben, hogy a tűzvészben kimerült Inés beleegyezik az eladásba, mielőtt a bíró elé állna.

– Utolsó esély – mondta Ramiro. – Aláírás, és vége mindennek.

Inés arcán korom volt.

– Akkor ér véget, amikor a bíró meglátja az eredeti szerződést.

Ramiro elmosolyodott.

– Melyik eredeti?

Egy hang válaszolt az útról.

– Az.

Tomás porosan érkezett, az ing a hátára tapadt, kezében a Saltillo-mappával.

Nem egy csodálatos ítéletet hozott. Valami jobbat hozott: ellenőrizhető dokumentumokat.

Átadta a hitelesített másolatokat és Ana Sofía írásbeli nyilatkozatát a bírósági jegyzőnek, hogy jegyzőkönyv készüljön a benyújtásáról. Olmedo elsápadt, amikor meglátta a bélyegeket.

„Joaquín jegyzőkönyvében nincs ilyen záradék” – mondta Tomás. „Az enyémben sincs. És van még hat hasonló eset.”

Ramiro megpróbálta bagatellizálni a dolgot.

– Papírok. Semmi más.

– Pontosan – felelte Tomás – Ugyanazokkal a papírokkal, amelyekkel mindent elvett tőlünk.

Julián Quiroga előrelépett.

– Tanúskodni fogok a fenyegetésekről.

Doña Chayo felemelte a hangját a háta mögött.

– És a tűzről beszélek. Láttam Cletót elmenni, mielőtt elkezdődött.

Más szomszédok is megszólaltak. Nem voltak a tűz kitörésének végleges bizonyítékai, de tanúk voltak, akik hajlandóak voltak megtörni a csendet.

Olmedo Ramiróra nézett, majd az aktuáriusra.

– Szükségem van egy ügyvédre.

Ramiro most először találta magát egyedül olyan emberek között, akik korábban féltek tőle.

A másnapi meghallgatás nem drámai ítélettel végződött. Jelentősebb eredménnyel zárult: a bíró felfüggesztette El Mezquital elleni végrehajtási végzést a másolat és a hivatalos irat közötti eltérés miatt, elrendelte, hogy Inés tartsa meg az ingatlan birtoklását, és a szabálytalanságokat vizsgálatra utalta. Emellett megtiltott minden, a ranch-ot érintő tranzakciót, amíg a dokumentum hitelességét megállapítják.

Hónapokig tartó szakértői jelentések, nyilatkozatok és meghallgatások következtek.

Egy okmányvizsgáló arra a következtetésre jutott, hogy a vitatott záradékokat az eredeti példányok kiállítása után illesztették be. A közjegyzői felülvizsgálat több aktában is talált változtatásokat. Olmedo végül együttműködött a nyomozásban, és beismerte, hogy Ramiro pénzügyi nyomására szabálytalan dokumentumokat készített.

Ramirót csalás és hamis okmányok felhasználása miatt vádolták meg. A tűzeset kivizsgálása külön folyt; Cleto végül tanúskodott, miután egy másik munkás felhívta rá a figyelmet.