Hajnalban a tehén ismét felállt.

Lucía, aki továbbra sem bízott benne, egy kancsó vizet hagyott mellette.

– Köszönöm, hogy megmentetted.

– Köszönöm, hogy ma nem neveztél haszontalannak.

A lány röviden felnevetett. Attól kezdve követni kezdte a földeken, és növényekről, állatállományról és a nedvesség jeleiről kérdezgette.

Azon az estén Inés azt is elmondta neki, miért fogadta magához. Amikor Inés 10 éves volt, Lucíával árvák maradtak. Egy szegény, magányos nő, Refugio adott nekik menedéket, amikor saját rokonaik elutasították őket.

– Doña Refugio azt szokta mondani, hogy az igazi segítséget nem annak adják vissza, aki adta. Azt továbbadják valaki másnak.

Tomás végre megértette, miért osztotta meg vele Inés a vizet, amiből nem volt neki semmije.

Ramiro azonban beváltotta fenyegetését. A következő vasárnap senki sem vette meg a sajtokat. Don Fermín nem volt hajlandó elismerni a lisztet, a plébános pedig arra célzott, hogy Inés árt a hírnevének azzal, hogy egyetlen férfit lát vendégül.

Tamás magát hibáztatta.

Azon a reggelen összepakolta a ruháit, és búcsú nélkül távozott.

Lucía meglátta őt és felébresztette Inést. Odaszaladt, hogy utolérje az ösvényen, éppen akkor, amikor Tomás lábai felengedtek Ramiro farmerja alatt.

A megaláztatás után Inésnek sikerült rávennie a visszatérésre.

– Ha elmész, az azért legyen, mert más életet akarsz, ne azért, mert Ramiro kirúgott.

Tamás ezután mesélt neki a fűzfáról.

Ugyanazon az éjszakán kinyitotta apja fekete jegyzetfüzetét, ásatásokkal kapcsolatos jegyzeteket keresve. A térképek között megtalálta az El Mezquital északi lejtőjének rajzát. Egy kereszt volt egy szakadék mellett, és egy régi feljegyzés: egy forrás fakadt ott, amíg évtizedekkel korábban egy földcsuszamlás el nem temette. Az utolsó utasítás szerint a víznek még mindig a szikla alatt, a fűzfák közelében kell lennie.

Anselmo felidézte nagyapja történeteit a “Mezquital szeméről”.

Hajnalban ásni kezdtek.

Tomás és Anselmo földet ástak; Lucía vödröket cipelt; Inés köveket cipelt. A kecskék a szakadékban barangoltak, a 18 tehén pedig tovább itta a ház melletti kútat, amely napról napra mélyült.

2 méternél kemény szikla jelent meg.

Napokig verték. A falu lakói gúnyolták őket. Aztán elfogyott az élelem.

Aztán Inés eladta az ezüst fülbevalókat, amiket Doña Refugio hagyott rá, hogy babot, lisztet és egy vésőt vegyen.

Thomas látta a csupasz füleit.

– Csak ezek maradtak neked belőle.

– Nem. Ami belőle maradt, az nem fér bele egyetlen skatulyába sem.

– Vissza fogom hozni őket.

– Ne ígérj nekem semmit. Keresd meg a vizet.

Azon az éjszakán Tomás visszatért a szakadékba, és addig dolgozott, amíg a keze vérzett. Hajnal felé a vésője átvágott egy kőréteget, és fekete agyagot talált.

Aztán egy vízsugár jelent meg.

Tamás mozdulatlan maradt.

A szál hideg patakká változott, amely elkezdte feltölteni az ásatás alját.

Átázva és sikoltozva rohant lefelé a lejtőn.

–Víz van!

Lucía megölelte. Anselmo keresztet vetett. Inés nem futott el; az ajtóból figyelte őt, egyik kezét a mellkasára téve.

Órákkal később mind a négyen ittak a forrásból. Tiszta és bőséges volt.

Tomás azonban csendet kért.

–Ha Ramiro még azelőtt rájön erre, hogy átnézzük az írást, megpróbál mindent megtartani magának.

Újra összehasonlították Joaquín szerződését a házban őrzött többi dokumentummal. Tomás észrevette, hogy a gyanús záradékot más tintával írták, és hogy a közjegyző pecsétje a bekezdés előtt szerepelt, ami nyilvánvaló szabálytalanság.

A végleges bizonyítéknak az eredeti közjegyzői jegyzőkönyvben és a nyilvános nyilvántartásban kellett szerepelnie.

De mielőtt útra kelhettek volna, Cleto, Ramiro művezetője, meglátta őket a forrásnál dolgozni.

Ramiro másnap Aurelio Olmedóval jelent meg.

Ezúttal nem 900 000 pesót ajánlott fel.

– 1 800 000. Ma. És törlesztem az adósságot.

Inés tagadta.

Ramiro négyszemközt kért beszélni Tomással.

–Visszaadom neked Los Álamost. Tiszta tulajdonjog, ház, karámok, minden. Csak győzd meg, hogy adja el, vagy tűnjön el, amíg befejezem ezt.

Tomás az udvar felé nézett. Inés a megmentett tehén mellett állt. Lucía a kecskéket etette. Anselmo az ereszcsatornát javítgatta.

-Nem.

Ramiro arca megkeményedett.

–Akkor két ranchot veszítesz egy kis babért.

– Nem. Az egyiket már elloptad tőlem. A másik nem az enyém, hogy odaadjam neked.

Olmedo előhúzott egy dossziét. Ramiro jogi eljárást indított a garancia érvényesítése érdekében, sőt, dokumentumokat is benyújtott a forrás tulajdonjogának igénylésére, azt állítva, hogy Inés megszegte a megállapodást.

Tomás átnézte a keresetlevél másolatát.

Az előzetes meghallgatás 12 nap múlva volt.

Ramiro elmosolyodott.

– Menj Saltillóba, ha akarsz. Keress iratokat. Amikor visszatérsz, találhatsz egy láncot ezen az ajtón.

3. RÉSZ
Azon az éjszakán senki sem aludt jól. Tomás maradni akart, hogy megvédje Inést, de a nő letette a dossziét az asztalra.

–Ha maradsz, Ramiro anélkül nyer, hogy bepiszkolná a kezét.

– És ha elmegyek, lehet, hogy tesz velük valamit.

– Már most is csinál velünk valamit. Ezért kell hoznod a bizonyítékot.

Inés eladta az öreg öszvért, amivel a sajtokat vitte a piacra, és odaadta neki a pénzt a buszra, a másolatokra és az élelemre. Tomás visszautasítani akarta.

– Ne kezdd! – figyelmeztette. – Az öszvér kevesebbet ér, mint ez a tanya.

Tomás apja jegyzetfüzetével és az írásról készült fényképekkel indult Saltillóba.