1. RÉSZ
Azon a napon, amikor Amalia Cruz megérkezett a ranchra hároméves fiával, Mateo Santillánt találta, aki egy tűt próbált felvenni a padlóról, de az ujjai már nem engedelmeskedtek neki. Dühösen ököllel a munkapadra csapott, és a tű legurult a szék kerekei között.

Öt évvel korábban egy esés során gerincsérülés keletkezett, ami deréktól lefelé lebénította. Aztán remegés jelentkezett a kezében. A férfi, aki Jaliscóban és Zacatecasban charróknak nyergeket készített, hagyta, hogy a műhelye porosodjon.

Amália megállt a napellenző alatt. Egy zsák ruhát cipelt, Emiliano pedig a vállának dőlve aludt.

—Munkát keresek

—Nincs itt munka.

– Akkor ki kell találnunk.

A válasz hallatán Amália felé nézett. Amália kimerültnek tűnt, de nem legyőzöttnek.

–Tudok főzni, takarítani, állatokat gondozni, és rendbe tenni egy házat, mielőtt szétesik.

– Ez alatta van a borod.

– Még mindig van rajta tető

Mateo a konyha melletti szoba felé biccentett.

— 3 alvás. Még mindig rossz ötletnek tartom, elmegy.

Amalia bólintott. Nem magyarázta el, hogy Emiliano apja magára hagyta őket Tepatitlánban, és azt sem, hogy két éjszakát mások jóindulatára támaszkodva töltött ott.

Azon a délutánon kinyitotta az ablakokat, felmosta az agyagpadlót, és begyújtotta a kályhát. Ahogy leszállt az est, kávéillat terjengett a folyosón. Mateo Clarára, a feleségére gondolt, aki hét évvel korábban halt meg egy fertőzésben. Halálával szertefoszlottak a családalapítási terveik. Aztán jött a baleset, és Mateo meggyőződött arról, hogy az élet csak azt tudja, hogyan kell elviselni.

Másnap reggel Emiliano egy üveggolyót kergetve lépett be a műhelybe, és egy asztal alatt egy törött lábú falóvat talált.

– Ne nyúlj hozzá! – parancsolta Mateo.

El niño miró a játékot.

—Legutóbbi

Mateo faragta azt a lovat annak a fiúnak, akiről Clara és ő álmodoztak.

– Hagyd ott

Azon az estén, amikor a ház csendes volt, egy bőrdarabbal megjavította a lábat. Másnap reggel Emiliano tányérja mellett hagyta a lovat.

– Használhatod. Ha vigyázol rá.

Attól kezdve a fiú mindenhová követni kezdte. A műhely padlóján ült, bőrdarabokat gyűjtött, és szüntelenül kérdezősködött. Mateo bosszúságot színlelt, de minden nap tiszta helyet hagyott a munkaasztala mellett.

Amália megértette, hogy a férfi jobban fogadja a vonzalmat, ha senki sem említi.

Egyik délután Emiliano elesett a folyosón, és megsérült a térde. Ahelyett, hogy az anyjához rohant volna, egyenesen Mateóhoz ment. A pólójába kapaszkodott, és az arcát a mellkasához rejtette.

– Veled vagyok az anyáddal.

A gyerek üzletel a kabával.

– Hagyd már – mondta Amália.

– Nem akarom, hogy sajnálj.

– A fiam nem sajnálja őt. Hadd szeresse úgy, mint az apját.

Mateo lenézett. Emiliano még mindig ölelte, anélkül, hogy a székre vagy a lábaira nézett volna.

Mateo évek óta először nem tudta, mit mondjon.

Ugyanazon a délutánon megjelent Rogelio Barragán, a környék legbefolyásosabb embere. Lóháton érkezett két farmmunkással. Évek óta meg akarta venni a farmot, mert a birtokon volt egy mély kút, amely még a száraz évszakban is folyamatosan vizet adott.

– Látom, már megtöltöttétek a házat – mondta ferde mosollyal. – Kár, hogy hamarosan ki kell üríteniük.

Elővett egy dokumentumot, és Mateo ölébe tette.

Rogelio megvette Mateo kölcsönét egy guadalajarai hitelezőtől.

„30 napod van mindent kifizetni. Utána kérem a kivégzést, és ez a ranch az enyém lesz.”

Amalia az újságot olvasta, miközben Mateo összeszorította a fogát. Lehetetlen volt előteremteni ezt az összeget csupán néhány szarvasmarha eladásával.

Rogelio Emilianóra nézett, és a fa lóra mutatott.

„Ne ragaszkodj túlságosan ehhez a házhoz, kölyök. Egy hónap múlva másik gazdája lesz.”

Emiliano Mateo mögé bújt.

Amikor Rogelio elment, Mateo megpróbálta összehajtani a dokumentumot, de a remegés megakadályozta. Amalia óvatosan elvette tőle, és az asztalra tette.

—Meddig még?

Mateo kimondta a számot.

– Ha eladom a szarvasmarhákat, elveszítem azt a keveset, amit termelnek. Ha eladom a szerszámokat, elveszítem az egyetlen módot, ahogyan újra dolgozhatok.

– Akkor ne add el, ami még megmenthet.

Mateo bosszúsan nézett rá.

– Úgy beszél, mintha 30 nap hosszú idő lenne.

– Ez 30 nappal több, mint amennyink ma reggel volt.

Elővett néhány érmét a pénztárcájából. Mateo azonnal tagadta.

– Ez a fiadnak szól.

– És ez a tető is.

És ekkor Mateo megértett valamit, ami jobban megijesztette, mint a föld elvesztése: már nem egy üres farmért harcolt. Most már ketten is hajléktalanná válhattak vele együtt.

2. RÉSZ
Másnap reggel Mateo kinyitotta a régi ládát, amiben a baleset előtt használt szerszámait tartotta. A vésők sárgás kendőbe voltak csavarva; a fő áron még mindig sötét olajfolt látszott.

Amália a bank előtt találta meg.

– Nyerget fogok készíteni a San Miguel-i vásárra.

– 30 nap múlva?

– Kevesebb pénzzel. A verseny nem fizeti ki a teljes adósságot, de lesznek vevők Guadalajarából. Ha valaki újra megbízik a munkámban, jutalékot kaphatok.

Amália nem mondta neki, hogy ez lehetetlen. Egyszerűen csak megtisztított egy lámpát, közelebb húzott egy széket a műhelyhez, és elkezdte foltozni a ruhákat, amíg a férfi dolgozott.

Az első néhány nap kegyetlen volt. Mateo meghúzott egy vonalat, és a keze eltévedt. Elvágta a bőrt, és abba kellett hagynia, mert elmerevedtek az ujjai. Egyik délután egy darabot a földre dobott.