Mateo három mintát hozott elő: egy dombornyomott pénztárcát, egy régi fejtámlát és azt a panelt, ahol a sasfogást gyakorolta. Amalia fényképeket és nyugtákat gyűjtött össze.

—Megyünk.

– Nevetni fognak.

—Hadd nevessenek, miközben a munkájukat nézik.

A San Miguel-i vásár reggelén Mateo Amaliával és Emilianóval érkezett a térre. Nem vitt magával semmilyen versenyre jogosító tárgyat, csak egy szerény asztalt, szerszámokat, mintákat és egy mappát.

Rogelio az állatpavilon közelében volt.

– És a te nagy lovad?

– Ellopták – felelte Mateo.

Rogelio mosolya alig egy másodperccel tartott tovább.

– Milyen kényelmes.

Amália közbelépett.

– Igen. Főleg, mivel 12 nappal ezelőtt megpróbálták szabadon engedni a szarvasmarhákat.

Rogelio arca megkeményedett.

– Vigyázz, mire célzol.

– Nem célzok semmire. Már van panasz.

Néhányan megfordultak. Rogelio motyogva elsétált.

Mateo a pavilon egyik végében telepedett le. Az első órában szinte senki sem állt meg ott. Úgy érezte, hibázott. Aztán megjelent Jacinto Valdés, egy guadalajarai lovasfelszerelés-vásárló. Idősebb férfi volt, világos színű kalapot viselt, és nyugodt hangon beszélt.

Felvette a régi fejvédőt, és megvizsgálta az öltéseket.

– Ki tette ezt?

-Azok.

Jacinto felnézett.

– Santillán? Mateo Santillán, az, amelyiknek a nyergei varázslatos virágokból vannak?

Mateonak eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Az én voltam.

– Nem. Az te vagy.

Amália kinyitotta a mappát. Megmutatta neki az ellopott nyereg fényképeit, az első szabástól a végső befejezésig. Jacinto megállt a sas képénél.

– Hol van ez a darab?

– Tegnap este elvitték a műhelyemből.

Jacinto kérte, hogy lássa a nyugtákat, a vázlatokat és a tesztpanelt. Aztán megvizsgálta Mateo kezét, amely enyhén remegett.

—Hány tartót tudsz leszállítani 4 hónap alatt?

Mateo gondolkodott, mielőtt válaszolt volna.

– Csak talán 4-et. Ha 2 embert veszek fel a nehéz munkára, akkor 6-ot.

– 6 darabra van szükségem egy turistaranchhoz. Nem gyári alkatrészeket akarok. Ezt akarom.

A sas rámutatott.

Mateo érezte, ahogy a levegő visszatér a tüdejébe.

Jacinto nem ajánlott fel alamizsnát. Alkudott az árban, a határidőkben, a bőr minőségében és a késedelmi büntetésekben. Aztán 50% előleget javasolt a szerződés fejében. Ez az összeg, hozzáadva Mateo két szarvasmarha eladásából és Amalia megtakarításaiból származó pénzéhez, elegendő volt Rogelio adósságának fedezésére anélkül, hogy kiürítették volna a ranchot.

Mateo kétszer is elolvasta a szerződést.

Biztonságos?

– Nem szánalomból adok előleget – felelte Jacinto. – Azért adok előleget, mert éveket töltöttem azzal, hogy olyan munkát keressek, ami még mindig úgy néz ki, mintha egy ember csinálta volna.

Két tanú előtt írták alá.

Rogelio dél előtt megtudta.

Vörösen jelent meg az asztal mellett, dühösen.

– Egy szerződés nem törli el azt, amivel tartozol nekem.

– Nem – mondta Mateo –, egy fizetéssel, igen.

A következő hétfőn Mateo Amalia és egy, Jacinto által ajánlott önkormányzati ügyvéd kíséretében elment a közjegyzői irodába, ahol hivatalossá tették a kölcsön átruházását. Áttekintették a fennmaradó összeget, a kamatokat és a fizetési határidőt. Az ügyvéd olyan költségeket észlelt, amelyeket Rogelio szerződéses fedezet nélkül szándékozott hozzáadni, ezért csak a dokumentált összeget ismerte el. Mateo banki átutalással fizetett, és követelte a nyugtát, a feloldó levelet és a garancia megfelelő törlését.

Rogelio akkor érkezett, amikor a folyamat már majdnem véget ért.

– Az a pénz semmin sem változtat. Előbb-utóbb az enyém lesz a ranch.

Mateo letette a panasz másolatát az asztalra.

– A tartozás ma megszűnt. És ha még egyszer bárkit is küldesz az ingatlanomra, többé nem lesz előtted egy ijedt adós. Lesz egy újabb pered.

Rogelio először Amáliára nézett, majd az ügyvédre, végül pedig a közjegyzőre. Senkit sem talált, aki hajlandó lett volna együttműködni.

Köszönés nélkül távozott.

A nyereg két héttel később újra előkerült. Eusebiót kihallgatásra idézték be, és végül beismerte, hogy Rogelio fizetett neki a karám kinyitásáért, majd a darab műhelyből való elszállításáért. A rendőrség egy harmadik félnek bérelt raktárból találta meg. Az egyik oldalán egy karcolás volt, de sértetlen volt.

Amikor visszaadták neki a nyerget, Mateo végigsimított a bőrön.

– Már visszaszereztem, amit el akart venni tőlem.

Nem a tárgyra utalt.

A ranch valóban elkezdett megváltozni. A fennmaradó előleggel Mateo megjavította a műhely tetejét, és egy alacsonyabb asztalt alakított ki, hogy székről tudjon dolgozni. Két fiatalembert fogadott fel a faluból, hogy darabokat vágjanak, bőröket szállítsanak és vasalatokat készítsenek elő. Megtartotta a mintát, a finom dombornyomást és a varrást, amit megerőltetés nélkül el tudott végezni.

Amália egy elhagyatott szobát alakított át egy kis konyhává, ahol lekvárokat készített eladásra. Emellett ő vezette a műhely könyvelését is, így egyetlen számla sem maradt ki a nyilvántartásból.

Emiliano oda ment, ahová nem kellett volna.

– Mateo apa, le lehet ezt játszani?

-Nem.

– És ez?

-Sem.

– És a ló?

– Igen, de ha megint kint hagyod az esőben, felszámítom a javítás költségét.

A fiú nevetett, és végigfutott a folyosón.

Egy hónappal a tartozás kiegyenlítése után Mateo megkérte Amaliát, hogy kísérje el egy közjegyzői irodába.

Komoly lett.

– Most mit csinált?

– Semmit anélkül, hogy megkérdeznéd.

Az asztalon Mateo végrendeletének tervezete feküdt. Mateo védve akarta hagyni a ranchot, hogy halála esetén Amalia maradhasson a házban, és Emilianót ne lehessen egyik napról a másikra kilakoltatni.