– Ebben már nem vagyok jó.
Emiliano felvette. Egy csavart virág volt a bőrön.
– Gyönyörűen néz ki.
– Görbe.
– Az én lovam is görbe volt.
Amália elfojtott egy mosolyt. Mateo nem tudta.
Újra elkezdődött.
Megtanult másképp dolgozni: amikor a kezei reagáltak, előrelépett; amikor remegtek, megállt. Abbahagyta azt a követelést, hogy azok a kezek legyenek, amelyek egykor voltak, és elkezdte felfedezni, hogy mire képesek még mindig.
Eközben Amália újjáépítette a házat. Meszelte a folyosót, rendszerezte a számlákat, és sajtokat, lekvárokat árult a városban, hogy hozzájáruljon. Mateo tiltakozott, amikor Amália néhány aprópénzt hagyott a bőrvásárlás mellé.
– Nem azért jöttem ide, hogy támogass engem.
– Én sem vendégnek jöttem ide.
A vita azzal végződött, hogy mindketten túl sokáig bámulták egymást.
Emiliano törte meg a csendet.
– Mateo apa, nézd!
Mindketten lefagytak.
A fiú egy vágott bőrdarabot tartott a kezében, mintha öv lenne.
Mateo nyelt egyet.
– Hogy hívtál engem?
Emiliano zavartan ráncolta a homlokát.
– Mateo apa.
Amália közeledett.
– Ne javítsd ki.
– De az apja…
–Apád úgy döntött, hogy elmegy. Te pedig úgy döntöttél, hogy maradsz, valahányszor ez a gyerek keresett.
Mateo széttárta a karját. Emiliano olyan bizalommal bújt a mellkasához, mint aki nem érti, miért bonyolítják a felnőttek az ilyen egyszerű szavakat.
Azon az estén Mateo addig dolgozott, amíg el nem készült a nyereg középső rajza: egy agávé levelekkel körülvett sas. Ez mindentől különbözött, amit korábban alkotott.
Tizenkét nappal a vásár előtt vihar csapott le a vidékre. Éjfél körül a bőgés felébresztette Amáliát.
– A karám nyitva van!
Mateo elérte a folyosót, és látta, hogy a szarvasmarhák legurulnak egy lejtőn. Az udvar tiszta sár volt; a székével nem tudott átmenni rajta.
Egy pillanatra ugyanazt a tehetetlenséget érezte, mint a baleset során.
Aztán eszébe jutott, hogyan hívta a marhákat évekkel ezelőtt.
– Nyisd ki a nagy fészert! – kiáltotta. – És gyújtsd meg a vályú feletti lámpást!
Amália futott az esőben.
Mateo fogott egy régi fémlemezt, és kalapálni kezdte. A fémes hang áthatolt a viharba. Több tehén is felkapta a fejét. Addig folytatta a kalapálást, amíg a csorda felismerte a jelet, és irányt nem változtatott az istálló felé.
Ahogy az utolsó tehén is eltávolodott a szakadéktól, egy villámcsapás világította meg az ösvényt.
Amália látta, hogy egy lovas elmenekül.
—Mateo!
Ő is látta. Felismerte Eusebio, Rogelio művezetőjének sötét serapéját.
Hajnalban nyitva találták a lakatot, minden jel a betört behatolásra utaló jelre utalt. A kapu közelében egy nemrég meglazult patkó állt, rajta egy jel: az RB monogram.
Mateo felhívta Don Hilariót, egy idős kovácsot, aki évekig a Barragán családnak dolgozott. A férfi megvizsgálta a darabot.
– Én készítettem ezt a patkókészletet. Csak Rogelio lovai viselik ezt a márkát.
Mateo egy zacskóba tette a darabot a lakatról készült fényképekkel és az Amalia által a szomszéd kölcsöntelefonjával készített ujjlenyomatokkal együtt.
Amalia ragaszkodott hozzá, hogy az ügyészséghez forduljon. A feljelentés nem vezetett azonnali letartóztatáshoz, de dokumentálta az állatállomány megkárosításának kísérletét. Átadták a fényképeket, a patkót, és Hilario nevét tanúként. A rendőr elmagyarázta, hogy őrizzék meg Rogelióval kapcsolatos üzeneteket, nyugtákat vagy bizonyítékokat, és ne szembesítsék őt egyedül.
Mateo feldúlva távozott, mert többre számított, de Amalia a panasz lezárt példányát egy mappában tartotta.
– Talán ma nem fogja megállítani – mondta –, de holnap talán megakadályozhatja abban, hogy hazudjon.
Azon az éjszakán megvárta, míg Emiliano elaludt.
– A vásár után szeretném, ha néhány napra elutaznál a lagosi unokatestvéreddel.
Amália abbahagyta a ruhák hajtogatását.
-Nem.
– Rogelio már átkelt a kapun éjszaka.
– Akkor jelentsd fel.
– Mindenhol vannak barátai.
– És azzal akarsz megvédeni minket, hogy kidobsz minket.
Mateo ökölbe szorította a kezét.
„Nem tudok egy férfi után szaladni, Amália. Még egy széket sem tudok kihúzni a sárból segítség nélkül.”
Addig közeledett, mígnem előtte állt.
–Nem kell, hogy elfusson. Azt akarom, hogy ne adja fel.
Mateo válaszolni akart, de éles kopogás hallatszott a műhelyből.
Mindketten megfordultak.
Az ajtó nyitva volt.
Odaszaladtak. A hátsó ablak betörve volt, a pad pedig szétszórva. A szerszámok még mindig ott voltak.
A ló azonban eltűnt.
És az asztalon valaki egy papírdarabot hagyott, rajta egyetlen kézzel írott mondattal:
– Most pedig menjünk a vásárba.
3. RÉSZ
Mateo háromszor elolvasta a jegyzetet, és az üres helyre meredt.
–Vége van.
Amália betette a lapot a panaszmappába.
-Nem.
– A vásár holnapután lesz.
– A lovaglás létezett. Vannak róla fényképek, nyugták és vázlatok.
– Nem azzal nyersz meg egy versenyt, hogy fényképeket mutatsz.
– De azt mondtad, hogy a díj nem az egyetlen dolog. Szükséged van valakire, aki emlékszik rád.
Másnap reggel visszatértek az ügyészségre, hogy kibővítsék a lopásról szóló feljelentésüket. Átadták a jegyzetet, a műhelyről készült fényképeket és az anyagok listáját. Don Hilario ismét megerősítette a patkó eredetét. Egy szomszéd, Julia hozzátette, hogy a vihar éjszakáján látta Eusebiót a mellékúton a tanya felé sétálni.
Nem volt idő megvárni a vizsgálat eredményét.
