1. RÉSZ
Amikor először láttam személyesen Rodrigo Salazart, végigmért a chihuahua buszpályaudvar előtt, és elég hangosan ahhoz, hogy a terem fele hallja:

– Feleséget kértem, nem olyat, aki két helyet foglal el.

Úgy éreztem, mintha égne a fülem. Hét hónapja beszélgettünk. Tudta, hogy felnőtt nő vagyok. Ezt már a második hét óta mondogattam neki, amikor elkezdett a házasságról, a deliciasi barkácsboltjáról és a házról beszélni, amit gyerekekkel akart megtölteni.

–Megmondtam már az elején. Soha nem hazudtam neked.

Rodrigo felemelte a mobiltelefonját, rajta egy képpel, amin válltól felfelé vagyok.

– Ez nem tanítja a valóságot.

Harmincéves voltam, egy bőrönddel, a hordozható varrógépemmel és ezerkétszáz pesóval. Bezártam a kis műhelyem Tolucában, mert Rodrigo ragaszkodott hozzá, hogy ha együtt akarunk élni, bíznom kell benne.

– Akkor fizesd ki az oda-vissza utat.

Súlyos

–A jegy ajándék volt. Csinálj az életeddel, amit akarsz.

Járt már

Néhány másodpercig mozdulatlanul álltam mindenki tekintete alatt. A legrosszabb nem az volt, hogy elutasított, hanem az, hogy hagytam, hogy ő döntsön az értékemről. Megígértem magamnak, hogy nem fogok ott helyben sírni. Ha egy idegen városban kell újrakezdenem, legalább könyörgés nélkül teszem.

Mély levegőt vettem, felvettem a bőröndömet, és lehajoltam, hogy felemeljem. Egy nagy kéz nyúlt ki felém.

—Segítség

Eltűntem

– Meg tudom csinálni egyedül

A férfi körülbelül harmincnyolc évesnek tűnt, leégett bőrű, poros csizmában és farmeringben. Nem látszott jóképűnek; úgy nézett ki, mint aki nem sokat alszik.

„Láttam, hogy egyedül is meg tudja csinálni” – mondta. „Ezért beszélek vele.”

Mateo Villarrealnak hívták. Egy almás- és szarvasmarha-farmot birtokolt negyven percre a várostól. Özvegyember volt, és két hatéves ikerpár, Tomás és Julia apja.

– Ha viccelődni akarsz, tedd gyorsan.

Mateo üzletet kötött a kabával.

– A feleségem három éve meghalt. Azóta a sógornőm ragaszkodik hozzá, hogy nem tudom felnevelni a gyerekeket. Fel kell nevelnem a termést, két kisbabám van, akik még mindig sírva ébrednek, és a házam teljesen romokban hever.

– És mi köze nekem ehhez?

–Láttam, amikor az a férfi megalázta. Nem könyörgött neki. Azt kérte, ami igazságos, aztán megpróbálta egyedül cipelni a bőröndöt.

Old meg egy nagy felesleget.

—Romantikus

– Fizetős állást, külön szobát és kosztot kínálok neked. Egy hét. Ha nem jön össze, visszaküldlek Chihuahuába.

Abszurd korszak. Ez volt az egyetlen konkrét ajánlatom is.

—Pár mit gondolsz?

Mateo az ajtó felé nézett, amelyen Rodrigo távozott.

– Mert látott valamit, ami nem szolgálta az egóját. Láttam egy nőt, aki nem hagyja magát összetörni.

Elfogadva egy hétig

Amikor megérkeztünk, megértettem a kétségbeesésüket. Napok óta száradt ruhanemű, egy kartonpapírral letakart ablak és két bicikli hevert az udvaron. Az ikrek kiszaladtak: Tomás, csuromvizesen, Julia pedig egy félig kibontott fonattal.

Mögötte egy karcsú, kifogástalan nő jelent meg, drága kézitáskával és jeges arckifejezéssel.

– Mi ez, Mateo?

– Verónica, ő Elena. Egy darabig segíteni fog nekünk.

Mateo elhunyt feleségének a nővére volt.

Tetőtől talpig végigmért.

–Segítség? Mivel? Azzal, hogy eltorlaszoltad az ajtót?

– Ne aggódj – feleltem. – Az ajtó még mindig elég széles.

Julia kuncogott. Veronica dühösen meredt rá.

– Holnap bővítem az együttélési kérelmet. Ez a ház nem stabil a gyerekek számára.

Aztán valami furcsát láttam: egy ingatlanügynökség logójával ellátott mappát tartott a kezében, a papírok között pedig a tanya kataszteri térképét.

Veronica odalépett az ikrekhez.

– Gyere velem. Legalább ma éjjel rendes helyen fogsz aludni.

Julia elbújt mögöttem. Tomás megragadta a blúzomat.

Leguggoltam az ő szintjére.

Senki sem megy el, hacsak az apja nem úgy dönt.

Aztán Veronikára néztem.

– És amíg itt vagyok, nem fog úgy beszélni erről a házról, mintha már az övé lenne.

A mosolya eltűnt.

– Fogalmad sincs, mibe keveredsz.

Elment, és becsapta az ajtót.

Azon az estén megkérdeztem Mateót a mappáról.

„Verónica hónapok óta érdeklődik egy földdarab iránt a régi kút mellett” – mondta. „Egy cég szeretne telekjogot vásárolni. A föld egy része az örökség része, amelyet a gyerekek az anyjuktól kaptak.”

– Mi van, ha nagyobb hatalmat szerez felettük?

Mateo hallgatott.

A folyosó felé néztem, ahol az ikrek aludtak.

Veronica nem azért ment el, hogy megnézze a rendetlen házat.

Kiszámolta, mennyi ideig kell még uralnia.

2. RÉSZ
Másnap reggel nem takarítással kezdtem. Azzal kezdtem, hogy kérdéseket tettem fel.

Mateo megmutatta nekem a családjogi keresetet. Verónica nem a szülői jogok végleges megszüntetését kérte, hanem a láthatási jog meghosszabbítását és ideiglenes intézkedéseket, elhanyagolásra, hosszan tartó távollétre és veszélyes lakhatási körülményekre hivatkozva. Az ügyvédje csatolt fényképeket piszkos edényekről, egy betört ablakról és egy lejárt villanyszámláról.

„Ki készítette ezeket a fotókat?” – kérdeztem.

–Ő. Mindig átjött és vigyázott a gyerekekre, amikor kimentem a mezőre.

– Tehát azt is pontosan tudtam, mikor van a legrosszabb állapotban a ház.

Mateo úgy nézett rám, mintha ez a gondolat jobban fájt volna neki, mint a per.

A hét folyamán rendet raktam, de nem csak a látszat kedvéért. Listát készítettem a javításokról, felbéreltünk egy ácsot az ablakhoz, és egy villanyszerelő ellenőrizte a vezetékeket. Megőriztem a számlákat. Beírattuk a gyerekeket gyászterápiára a városi Családsegítő Szolgálatba (DIF), mert Juliának még mindig rémálmai voltak, Tomás pedig agresszívvé vált, valahányszor valaki az anyját említette.