1. RÉSZ

Azon a napon, amikor Rafael Salcedo megkapta a levelet, rájött, hogy örökre elveszítheti az egyetlen nőt, aki szerette őt, amikor még semmije sem volt.

65 évesen Rafael Madrid egyik leggazdagabb üzletembere volt.

Ingatlancsoportja szállodákat, irodaépületeket és lakótelepeket birtokolt szerte Spanyolországban.

Egy impozáns kastélyban élt a Puerta de Hierrón, volt sofőrje, cselédje, és olyan időbeosztása, amelyben minden perc vagyont ért.

Azonban kilenc évig nem merte kimondani a nevét.

Elena Ríos

Te is ki vagy

Az a személy, akivel 32 évig voltak házasok, és akit egy vita során kirúgott a házból, ami még mindig kísérti.

Azon a reggelen a titkárnője egy borítékot hagyott az asztalon.

– Sima postán érkezett, Don Rafael.

Nincs rá utalás

Egy gondosan összehajtott papírlapot talált benne.

„Ha még emlékszel Elenára, gyere, mielőtt túl késő lesz.”

Lent egy kisváros címe volt látható Ávila tartományban.

Rafael újra elolvasta ezeket a szavakat.

La letra era szabálytalan, casi infantil.

Kilenc éven át úgy tett, mintha vége lenne a házasságának, mert mindketten más életet akartak.

Ezt a magyarázatot adta, amikor valaki megkérdezte.

De az igazság sokkal kellemetlenebb volt.

A szakításuk estéjén egy ingatlanbefektetés kudarcot vallott.

Rafael milliókat veszített, miután figyelmen kívül hagyta a műtéttel kapcsolatos számos figyelmeztetést.

Hazament, és hibáztatni akart valakit.

És ott találta Elenát, aki már készen állt a vacsorával, és várta.

– Mindig van mit szemrehánynod nekem – kiáltotta.

Sosem értettem, mit jelent birodalmat építeni.

Megpróbálta elmagyarázni neki, hogy csak miatta aggódik.

Rafael nem kér pénzt.

– Akadály vagy mindenben, amit el akarok érni. Tűnj el a házamból!

Elena mozdulatlanul maradt.

Aztán fogott egy bőröndöt, levette a jegygyűrűjét, és letette az előszobaasztalra.

– Egy napon annyi pénzed lesz, amennyit csak akarsz, Rafael.

Remélem, akkor lesz kivel megosztanod.

Nézte, ahogy a lány elmegy anélkül, hogy egy ujjal is mozdítaná.

A válás hónapokkal később történt.

Rafael az ügyvédeire bízta az ügyet, és soha többé nem kereste a nőt.

Most, ez a levél minden kifogását romba döntötte.

Felhívta Tomást, a karmesterét.

—Készítsen elő egy lapot

Látogasson el Ávilába

—A társaság?

—Nem

Ez csak annyi, hogy csak ő.

Órákon át vezetett, letérve az autópályákról, mígnem elérte a magyaltölgyekkel körülvett keskeny utat.

Végül egy kis ház bukkant fel, leromlott tetővel, műanyaggal védett ablakkal és elhanyagolt kerttel.

Rafael ellenőrizte a címet.

Helyes volt.

Odament a verandához, és a bejáratnál felfedezett néhány gyerekcipőt.

Aprók és annyira elhasználódottak voltak, hogy valaki összevarrta az egyik oldalukat.

Ez nyugtalanította.

Elenának soha nem voltak gyerekei.

Amikor felemelte a kezét, hogy kopogjon, kinyílt az ajtó.

Egy körülbelül 8 éves kislány jelent meg előtte.

Barna haja fonatba volt kötve, és hatalmas szemei.

Korára nem jellemző komolysággal figyelte.

– Ön Rafael Salcedo?

– Igen. Ki maga?

A kislány összeszorította a száját.

– Alma a nevem.

Én írtam a levelet.

Rafael úgy érezte, hogy a szíve kihagy egy ütemet.

Aztán a lány olyan szavakat mondott, amelyeket soha nem fogok elfelejteni.

– Azért jöttél, hogy bocsánatot kérj Elena nénitől, vagy azt tervezed, hogy újra kirúgod a házból?

2. RÉSZ
Rafael mozdulatlan maradt.

Nem számítottam rá, hogy egy kislány élete legnagyobb szégyenét fogja átélni.

„Hol van Elena?” – kérdezte végül.

Alma befelé mutatott.

– Pihen.

Az orvos azt mondja, meg kell csinálnia, de folyton felkel, hogy reggelit készítsen nekem.

A házban házi készítésű leves illata terjengett.

Egy polcon fényképek, gyerekkönyvek és egy kis asztalon rajzok sorakoztak.

Semmi sem tűnt luxusnak.

Rafael azonban olyan melegséget érzett, amit évek óta nem talált a kastélyában.

Aztán egy hangot hallott.

– Alma, kivel beszélsz?

Elena megjelent a folyosón, az ajtófélfának támaszkodva.

62 éves volt, haja ősz foltokkal tarkított, arca pedig jelentősen soványabb volt.

Rafael alig kapott levegőt.

– Elena…

Azonnal felismerte őt.

Az arckifejezése megváltozott.

– Mit csinálsz itt?

– Kaptam egy levelet.

Elena Almára nézett.

A lány lehajtotta a fejét.

– Elnézést, néni.

Azt hittem, valakinek segítenie kell.

Elena néhány másodpercre lehunyta a szemét.

Aztán megkérte Rafaelt, hogy üljön le, bár bölcs távolságot tartott.

Alma Laura lánya volt, aki Elena unokahúga volt, aki 3 évvel korábban elhunyt.

A kislány korábban elvesztette az édesapját, és Elena jogi nevelőszülői eljárás keretében gondoskodott róla.

Azóta együtt éltek.

– Beteg vagy? – kérdezte Rafael.

– Súlyos aortaszűkületem van.

6 nap múlva lesz a műtétem.

Rafael a kezeire nézett.

– A legjobb szakembereket tudom neked szerezni.

– Már jó orvosok kezelnek, Rafael.

Egy állami kórházban vagyok.

Nem kell nekem, hogy megoldásokat vásárolj.

– Csak segíteni akarok neked.

Elena egyenesen ránézett.

– Kilenc évig azt sem akartad tudni, hogy van-e elég ennem.

Nem jelenhetsz meg most, és nem tehetsz úgy, mintha mi sem történt volna.

Ezek a szavak szóhoz sem juttatták.

Alma, aki az ablaknál ült, halkan sírni kezdett.

Elena elmagyarázta, hogy a kórházi tartózkodása alatt egy unokatestvére fog gondoskodni a lányról.

A szociális szolgálatok már korábban is tudtak a helyzetről.

De Alma félt.

Túl sok embert veszített.

– Azt hittem, eljön, ha megtudja, hogy rosszul vagy – vallotta be.