– Értem.

A következő napokban Rafael rájött, milyen keveset tud a mindennapi életről.

Nem emlékezett, mikor készített utoljára teljes értékű vacsorát.

Azt sem tudta, hogyan kell helyesen használni Elena régi mosógépét.

Amikor először próbált segíteni Almának a házi feladatban, a lánynak el kellett magyaráznia neki, hogyan oldják meg az osztási feladatokat az iskolájában.

„Sokat tudsz a szállodákról, de erről nagyon keveset” – jegyezte meg.

Rafael hangosan felnevetett.

Régóta most nevetett először őszintén.

Azonban nem volt minden könnyű.

Egyik délután Rafael felhívott egy felújító céget, hogy érdeklődjön a tető javításának költségeiről.

Elena felfedezte a beszélgetést.

– Ki jogosított fel arra, hogy a házamon dolgozzon?

– Csak meg akartam akadályozni, hogy esőben befolyjon a víz.

– Megkérdezhettél volna.

Rafael azonnal rájött a hibájára.

Újra úgy viselkedett, mintha a pénze feljogosítaná őt a döntéshozatalra.

-Igazad van.

Bocsáss meg nekem.

Elena meglepettnek tűnt.

Korábban Rafael órákon át védte szándékait.

Ezúttal egyszerűen elfogadta a korlátokat.

Azon az estén nyugodtan beszélgettek.

Elena elismerte, hogy a javítások szükségesek, különösen Alma számára, de ragaszkodott hozzá, hogy minden döntésben részt vegyen.

Rafael egyetértett.

Felbéreltek egy helyi szakembert, és megállapodtak abban, hogyan fedezik a költségeket feltételek és személyes kötelezettségek nélkül.

Nem volt valami látványos gesztus.

Elena számára ez valami sokkal fontosabbat jelentett.

Rafael megtanult kérdéseket feltenni.

A műtét előtti napon a három férfi Madridba utazott.

Nuria, az unokatestvér, aki Almát a kórházi tartózkodása alatt gondozta, elkísérte őket.

Elena egy kis táskányi ruhával és egy mappányi orvosi jelentéssel lépett be a kórházba.

Rafael a közelben akart maradni.

– Nem köteles vagy megtenni – emlékeztette Elena.

-Tudom.

– Akkor miért vagy még mindig itt?

Rafaelnek eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Mert kilenc évet töltöttem azzal, hogy meneküljek a döntéseim következményei elől.

Nem akarom tovább csinálni.

Elena lesütötte a tekintetét.

– Félek, Rafael.

Ez a vallomás meglepte.

Az elmúlt napokban igyekezett erősnek tűnni Alma előtt.

– Nem annyira a műtét miatt – folytatta –.

Aggódom, hogy mi lesz a lánnyal, ha valami baj történik.

Rafael vett egy mély lélegzetet.

– Beszéltem Nuriával.

Addig lesz Almával, ameddig csak szükséged van rá.

És ha szeretnéd, én is szívesen segítek.

Elena figyelte őt.

–Nem akarom, hogy Alma olyan ígéretekre támaszkodjon, amelyeket később elfelejtenek.

– Nem fogom kérni, hogy bízz egy ígéretben.

Jobban szeretem tettekkel bizonyítani.

Elena kinyújtotta a kezét.

Rafael gyengéden ölelte magához.

Nem voltak szenvedélyes ölelések vagy romantikus szavak.

Csupán két idős ember, akik egy olyan történet súlyával néznek szembe, amelyet egyikük sem tudott elfelejteni.

Másnap reggel Elena műtétre került.

Rafael Nuriával maradt a váróteremben.

Alma készített egy rajzot, amelyen ők hárman a ház előtt látszottak.

Alább ezt írta:

– Elena néni, gyere vissza hamar.

Még sok dolgunk van.

Rafael órákig elmélkedett a rajzon.

A telefonja folyamatosan csörgött.

Függőben lévő megbeszélések, fontos szerződések és üzleti döntések voltak, amelyekhez szükség volt a jóváhagyására.

Végül válaszolt Jaime-nek, az unokaöccsének és pénzügyi igazgatójának.

– Nagybácsi, vissza kell jönnöd.

Személyes ügy miatt nem hagyhatod el a céget.

Rafael a folyosó ajtajára nézett.

– Jaime, szinte az egész életemet a cégnek szenteltem.

Te vezetheted a megbeszéléseket, amíg vissza nem térek.

– Milliókról beszélünk.

– Tudom én tökéletesen.

– Akkor nem értem, mit keresel ott.

Rafael olyan derűvel válaszolt, ami még az unokaöccsét is meglepte.

– Már rég ott vagyok, ahol lennem kellett volna.

Letette a telefont.

Most először érezte úgy, hogy nem kell megindokolnia a döntését.

Több óra telt el.

Végül megjelent egy sebész.

A beavatkozás véget ért, de Elenának olyan szövődménye lépett fel, amely szoros megfigyelést igényelt az intenzív osztályon.

Rafael érezte, hogy a lábai elengedik.

– Jól lesz-e?

– Sikerült stabilizálnunk a helyzetet.

A következő néhány óra fontos lesz.

Azon az éjszakán nem aludt.

Egy kávéfőző előtt ült, és folyamatosan az órát nézte.

Évtizedekig hitte, hogy mindig van megoldás, ha van elég pénzed.

De ott, aggódó rokonok és a folyosókon sétáló egészségügyi szakemberek között, a jó szerencséje semmit sem garantálhatott számára.

Csak várhattam.

És hogy végre megértsem, mit jelent teljesen tehetetlennek érezni magát valaki elvesztésének lehetőségével szemben.

Elena másnap reggel felébredt.

A felépülés lassú volt, de az orvosok optimizmust kezdtek mutatni.

Amikor Rafael meglátta, egy fáradt nőt talált, akit monitorok vettek körül, de még mindig sikerült egy apró mosolyt az arcára eresztenie.

– Borzasztóan nézel ki – suttogta Elena.

Rafael a könnyein keresztül felnevetett.

– Te sem állsz igazán készen egy bulira.

Kissé megmozdította a kezét.

Közeledett.

– Jól van Alma?

– Nuriával van.

Annyiszor kérdezett már felőled, hogy a nővérek már tudják a nevét.

Elena megkönnyebbülten lehunyta a szemét.

Aztán újra ránézett.

– Köszönöm, hogy maradtál.

Rafael lassan megrázta a fejét.

– Nem kell megköszönnöd nekem valamit, amit 9 évvel ezelőtt meg kellett volna tennem.

Elena a tekintetét állta.

– Azokat az éveket nem lehet megváltoztatni.

-Tudom.

– És nem folytathatod csak úgy a házasságunkat, mintha mi sem történt volna.

– Én sem szándékozom ezt megtenni.

Elena hallgatott.

Rafael mély levegőt vett.