– Túl sok időt töltöttem azzal, hogy pénzzel szerezzem vissza a dolgaimat.
Veled meg akarok tanulni jelen lenni, még akkor is, ha soha nem szerettél úgy, mint korábban.
Egy könnycsepp gördült le Elena arcán.
– Nem tudom, mit érzek most.
– Nem kell ma döntened.
A következő hónapokban Rafael tartotta a szavát.
Visszatért Madridba, hogy átszervezze üzleti feladatait, és a napi vezetés nagy részét átruházta.
Aztán visszatért a faluba.
Nem költözött be Elena házába.
Nem messze kibérelt egy kis házat, és elkezdte meglátogatni őket, amikor csak szívesen láttak.
Elkísérte Elenát az orvosi vizsgálatokra, amikor csak kérte.
Segített Almának a házi feladatban, részt vett az iskolai előadásain, és megtanulta elkészíteni a kedvenc uzsonnáját.
Ő is hibákat követett el.
Néha túl gyorsan próbálta megoldani a problémákat, olyan problémákat, amelyekkel Elena szívesebben foglalkozott a maga módján.
De előbb hallgatott, mielőtt cselekedett volna.
Egy őszi délután Alma sírva tért vissza az iskolából.
Egy kollégája azt mondta neki, hogy Rafael csak azért van velük, mert bűntudata van.
A lány bezárkózott a szobájába.
Elena megpróbálta vigasztalni, de végül Rafaelnek sikerült beszélnie vele.
Leült a földre, az ajtó mellé.
– Alma, abban, amit mondtak neked, van némi szerep.
A lány lassan kinyitotta.
Azért vagy itt, mert valamit rosszul csináltál?
– Először azért jöttem vissza, mert bocsánatot kellett kérnem.
De azért jövök hozzád, mert szeretlek, és mert szeretem megosztani veled az életemet.
– És mi van, ha egy nap újra dühös lesz?
Rafael emlékezett arra az estére 9 évvel ezelőttről.
– Akkor beszélnem kell, meghallgatnom és megoldanom a dolgokat anélkül, hogy bárkit is megbántanék.
Alma figyelmesen nézte.
– Még akkor is, ha valami rosszat teszek?
-Is.
A kislány továbbra is elgondolkodott.
Aztán odalépett hozzá és átölelte.
Rafael lehunyta a szemét.
Az az ölelés, apró és spontán, többet jelentett neki, mint az összes vállalati elismerés, amit kapott.
Elérkezett a december.
A tetőt megjavították, és az ablakokon már nem áradt be a hideg levegő.
Elena lassan lábadozott, és újra elkezdett süteményeket sütni vasárnaponként.
Egyik délután Rafael megjelent egy zacskó mandarinnal és egy doboz régi fényképpel.
Miközben a kastély szekrényeit rendezgette, a házassága elején készült képeket talált.
Elena izgatottan nézett rájuk.
Az egyik fotón ők ketten az első bérelt lakásuk előtt láthatók.
Rafael egy kölcsönkabátot viselt.
Elena egy kis virágcsokrot tartott a kezében.
Fiatalok voltak, és még nem értek el semmi olyat, amit később sikernek neveznének.
– Boldogok voltunk itt – suttogta.
Rafael a fényképre nézett.
-Igen.
És túl sokáig tartott, mire megértettem.
Elena letette a képet az asztalra.
– Nem tudom, hogy újra egy pár lehetünk-e, Rafael.
Bólintott.
– Nem akarlak nyomást gyakorolni rád.
– De örülök, hogy Alma megírta neked azt a levelet.
Rafael izgatottan mosolygott.
A kislány előbukkant a konyhából.
– Kész a vacsora!
Elena lassan felkelt.
Rafael felajánlotta neki a karját, de megvárta, míg a lány eldönti, hogy elfogadja-e.
A bejárati csarnokba érve észrevett valamit.
Az ajtó mellett Alma elnyűtt cipői hevertek, ugyanazok, amiket Alma érkezésének napján látott.
Mellette néhány új sportcipő és egy pár férficipő hevert, amit Rafael akkor használt, amikor a kertben segített.
A lány gondosan egymás mellé helyezte őket.
„Miért tetted ide a cipőmet?” – kérdezte Rafael.
Alma elmosolyodott.
– Mert így, amikor megérkezel, tudni fogod, hol kell hagynod őket.
Rafael Elenára nézett.
A konyhaajtóban állt, és óvatos gyengédséggel figyelte, amelyről a férfi azt hitte, örökre elveszett.
„Bemész?” – kérdezte.
Rafael érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe.
– Csak ha akarod.
Elena kinyújtotta a kezét.
– Aztán megtörténik.
Hűlni kezd a vacsora.
És az a férfi, aki kilenc éven át hatalmas szobák és üres asztalok között élt, megértett valamit, amit a szerencse soha nem tanított meg neki.
A ház nem volt a legdrágább, amit vehettem volna.
Ez volt az a hely, ahol valaki a sajátja mellett tartotta a cipőjét, egy plusz tálat készített az asztalra, és beengedte őket anélkül, hogy megkövetelte volna tőlük, hogy tökéletesnek tettessék magukat.
Kilenc évvel ezelőtt Rafael egy ajtóra mutatott, és megparancsolta a nőnek, aki szerette, hogy távozzon.
Most, egy sokkal szerényebb ajtó előtt állva, végre megtanulta megvárni, míg behívják.
