1. RÉSZ

„Tovább kellett volna menned, még akkor is, ha az a nő meghalt!” – kiáltotta Ramiro Ledesma az egész iroda előtt.

A tízéves Mateo Ruiz mozdulatlanul állt az ajtóban. Cipője csupa sár volt, hátizsákja nyitva, szeme pedig könnybe lábadt. Épp most veszítette el azt a alkalmi állását, amivel korábban segített anyjának fizetni a számlákat.

És mindezt azért, mert megpróbált megmenteni egy életet.

Mateo Zaragoza Delicias negyedében élt édesanyjával, Clarával és hatéves húgával, Lucíával. Apja 18 hónappal korábban halt meg, és azóta Clara hosszú takarítói műszakokban dolgozott, hogy működjön a ház.

Az elmúlt néhány hónapban Mateo a Senda Creativa nevű kis reklámügynökségnél segédkezett, melynek tulajdonosa ismerte a családját. Mappákat rendezgetett, borítékokat készített és asztalokat takarított. Ramiro minden héten adott neki egy kis pénzt, pedig soha nem volt semmilyen szerződése.

Clara azt gondolta, hogy ezek csak apró szívességek iskola után. Nem tudta, mennyi munkát igényelnek valójában tőle.

Azon a szombaton Mateónak 11:30-kor kellett volna megérkeznie, hogy előkészítse a prezentációját.

A Paseo de la Independencia közelében sétálva azonban látta, hogy egy körülbelül 60 éves nő összeesik.

Az idegen a mellkasához kapott, és alig kapott levegőt.

Többen megálltak pár másodpercre, de senki sem tudta, mitévő legyen.

Mateo letette a hátizsákját a földre, és feléje rohant.

– Uram, kérem a kulcsot?

A nő megpróbált válaszolni, de csak egy halk hangot sikerült kiadnia.

A fiú elővette a telefonját és felhívta a 112-t. Elmagyarázta nekik, hol vannak, és követte a központ utasításait. Ellenőrizte, hogy a nő lélegzik-e még, és megpróbálta megnyugtatni.

– Ne aludj el, kérlek. Jönnek, hogy segítsenek neked.

A nőnek sikerült megragadnia két ujját.

Mateo addig nem mozdult el, amíg a mentősök meg nem érkeztek.

Mire végre belépett az Ügynökségbe, már majdnem 40 perce hátramenetben volt.

Ramiro a tárgyaló mellett várta.

– Miattad elvesztettünk egy 180 000 eurós szerződést!

– Sajnálom, Mr. Ramiro. Egy hölgy elesett és nem kapott levegőt. Hívtam a mentőket.

— Anyád vagy?

—Nem

—Te nagymama?

-Sem

– Akkor semmi közöd nem volt hozzá!

Máté lehajtotta a fejét.

—De segítségre van szükség…

„Felelősségteljes alkalmazottakra van szükségünk ide, nem kis hősökre. Kirúgtak.”

– Kérlek, anyámnak szüksége van arra a pénzre.

– Nincsenek problémáim.

A jelenlévő 9 felnőtt közül senkinek sem volt védelme.

Mateo sírva távozott, és leült egy buszmegállóban. Nem a pénze elvesztése fájt neki a legjobban, hanem az, hogy emlékezett a nő tekintetére, és nem tudta, túlélte-e.

Hétfőn visszatért, hogy elvigye a rajzait és apja fényképét, amit egy fiókban tartott.

Ahogy Ramiro irodájához közeledett, egy furcsán félelmetes férfihangot hallott.

– Asszonyom, biztosíthatom, hogy nem tudtam, ki volt az a gyerek.

Aztán egy nő így válaszolt:

– Pontosan ezért, Ledesma úr, még szégyenletesebb az, amit tett.

Mateo azonnal felismerte a hangot.

És amikor kinyitotta az ajtót, olyasmit fedezett fel, amiről soha nem gondolta volna.

2. RÉSZ
A nő Ramiro íróasztala előtt ült, kék kabátot viselt, arca még mindig sápadt volt.

Ugyanaz az idegen volt, akinek Mateo segített.

Amikor meglátta, lassan felállt.

– Mateo… Alig vártam, hogy találkozzunk.

A fiú megdermedt.

-Minden rendben?

– Neked köszönhetően, igen.

Elisa Valcárcelnek hívták, és a Grupo Arce elnöke volt, egy nagyvállalaté, amely ügynökséget keresett a reklámkampányai kezelésére.

Pontosan ez a nő volt az az ügyfél, akinek a távolmaradása miatt lemondták a szombati találkozót.

Ramiro sietve közbelépett.

„Valcárcel asszony, az egész egy szerencsétlen félreértés volt. A fiú nem teljesítette a kötelezettségeit, és…”

– Milyen kötelezettségei lehetnek egy 10 éves gyermeknek az Önök cégénél?

Az iroda elcsendesedett.

Elisa Mateóra nézett.

– Az orvosok elmagyarázták, hogy sürgős segítségre van szükségem. Ha nem figyelmeztetsz és nem maradsz mellettem, a következmények sokkal rosszabbak is lehettek volna.

Mateo hatalmas megkönnyebbülést érzett.

– Azt hittem, soha többé nem látom őt.

– És azt hittem, nem leszek képes megköszönni.

Ramiro megpróbált mosolyogni.

– Természetesen büszkék vagyunk a viselkedésére. Az elbocsátás egyszerűen…

– Csakugyan?

Elisa elővette a mobiltelefonját.

—A céged szombaton 10:04-kor e-mailt kapott az értékesítési igazgatómtól, amelyben elmagyarázta, hogy a megbeszélést orvosi vészhelyzet miatt el kellett halasztani. Tudtad, hogy nem Mateo okozta a lemondást.

Ramiro elsápadt.

– Nagy nyomás nehezedett ránk.

–És úgy döntött, hogy egy gyerekre hárítja a gondolatot.

Abban a pillanatban megjelent Nuria, a tervező, aki a búcsú alatt hallgatott.

Egy mappát tartott a kezében.

– Valcárcel asszony, van még valami, amit tudnia kell.

Ramiro hirtelen felállt.

– Nuria, menj vissza a bejegyzésedhez.

De a nő nem mozdult.

Kinyitotta a mappát, és több lapot mutatott, amelyeken beosztások, feladatok és kifizetett összegek szerepeltek.

– Mateo nem csak azért jött, hogy papírokat rendezgessen. Voltak délutánok, amikor este 8-ig maradt, és előkészítette a felnőtt alkalmazottaknak szánt anyagokat.

Mateo a földre nézett.

–Ramiro azt mondta, hogy ha keményen dolgozom, egy nap talán tényleg felvesz.

Elisa mély levegőt vett.

– Anyád tudja mindezt?

– Nem, asszonyom. Nem akartam aggódni.

Ramiro az ajtóra mutatott.

– Mindenki kifelé! Ez egy magáncég!

– Pontosan ezért kell majd felelnie a történtekért – felelte Elisa.

Aztán Mátéhoz fordult.