Visszamentem az ügynökségre az apám fotójáért, miután kirúgtak, amiért segítettem egy fuldokló nőn. Miközben kilenc felnőtt némán hallgatott, a főnököm a képembe üvöltötte: „Akkor ez nem a te dolgod volt!” Szó nélkül benyitottam az irodájába. És ott volt az a nő… méghozzá egy dosszié mellett, amin az én nevem állt, és olyan kifizetéseket tartalmazott, amiket sosem kaptam meg.

– Féltem a hibáktól – felelte. – Amikor valami balul sült el, azt mondtad, haszontalan vagyok.

Ramiro kinyitotta a száját, de nem talált választ.

– És szombaton – folytatta Mateo –, miközben az a nő nem kapott levegőt, én csak arra tudtam gondolni, hogy valakinek segítenie kell neki. Ha továbbmentem volna, nem tudtam volna nyugodtan aludni.

Elisa odalépett hozzá, és megfogta a kezét.

– Helyesen cselekedtél.

A fiú habozott.

– De te akárki lehettél volna.

A nő szomorúan elmosolyodott.

„Az voltam, Mateo. Azon a járdán, lélegzetvételnyi idő után sem számított a cégem, a pénzem és a vezetéknevem. Csak egy nő voltam, akinek segítségre volt szüksége.”

Ez a mondat ott motoszkált az irodában.

Távozása előtt Elisa bejelentette, hogy a Grupo Arce kivonja a Senda Creativát a kiválasztási folyamatból. Nem azért, mert Mateo késett, hanem azért, mert a cég elvesztette a bizalmát bennük.

Ramiro ekkor jött rá, hogy a 180 000 eurós szerződés nem egy gyerek miatt tűnt el.

Ő maga is elvesztette az eszét.

És most először senki sem fogadta el, hogy a következményeket másra hárítsa.

Azon a délutánon Clara és Mateo hazagyalogoltak.

A fiú egy dobozban cipelte a rajzait, néhány ceruzát és az apja fényképét. Az anyja csendben kísérte, próbálva olyan szavakat találni, amelyek nem üresnek hangzanak.

Amikor megérkezett az épületéhez, Mateo megállt.

– Anya, költöznünk kell?

Klára meglepetten nézett rá.

– Miért kérdezed ezt?

– Mert több pénzt nem fogok hozni.

Leguggolt, amíg az ő szintjére nem ért.

Figyelj rám. Lehet, hogy többet kell félretennünk. Néhány hónap nehéz lehet. De nem fogjuk megoldani a problémáinkat azzal, hogy elveszjük a gyerekkorodat.

Mateo sírni kezdett.

– Csak azt akartam, hogy hagyd abba a szomorúságot.

Clara olyan szorosan ölelte magához, hogy mindketten a küszöbön ültek.

–Amióta apa meghalt, próbáltam bebizonyítani, hogy bármire képes vagyok. Hiba volt, hogy nem vettem észre, mit művelsz. Bocsáss meg, drágám.

Azon az estén krumplis omlettet és pirítóst ettek vacsorára. Lucía mesélt egy történetet az iskoláról, Mateo pedig szombat óta először nevetett.

Clara a gyerekeire nézett, és rájött, hogy túl sokáig a kifizetett számlák alapján mérte a boldogságot.

A következő hetekben a dolgok nem voltak könnyűek.

Az ügynökséget ellenőrizték, és megkezdődött a munkaügyi gyakorlatának és pénzügyi nyilvántartásainak felülvizsgálata. Nuria bemutatta a megőrzött dokumentációt, a többi alkalmazott pedig megerősítette Mateo munkaidejét.

Ramirónak kellett felelnie a feltárt szabálytalanságokért. Több ügyfelet is elveszített, és végül lemondott a vezetői posztról, amíg a vonatkozó eljárásokat rendezték.

De ezek egyike sem fedezte automatikusan Clara számláit.

Elisa tudta ezt.

Ahelyett, hogy egy pénzzel teli borítékot kínált volna neki, úgy döntött, hogy megkérdezi a munkatapasztalatáról.

Felfedezte, hogy Clara kilenc évig dolgozott adminisztratív asszisztensként, mielőtt férje betegsége és családi nehézségei miatt változó beosztású takarítói munkákat kellett vállalnia.

Elisa beszámolt neki egy álláslehetőségről a csoportján belüli egyik cég beszállítói osztályán. Elmagyarázta, hogy ugyanazon a kiválasztási folyamaton kell keresztülmennie, mint a többi jelöltnek.

Klára beleegyezett, hogy jelentkezik.

Elkészítette az önéletrajzát, áttekintette azokat a számítógépes eszközöket, amelyeket évek óta nem használt, és két állásinterjún is részt vett.

Három héttel később kapott egy hívást.

Megkapta az állást.

A fizetés nem tenné gazdaggá, de lehetővé tenné számára, hogy stabil időbeosztása legyen, visszanyerje szakmáját, és a délutánokat a gyerekeivel tölthesse.

Amikor ezt mondta Mateónak, a fiú azonnal megkérdezte:

– Mennyit kell dolgoznom, hogy segíthessek?

Klára elmosolyodott.

– Tanulnod kell, játszanod kell Luciával, és időnként ki kell takarítanod a szobádat.

– És semmi más?

– És hogy boldog legyél. Bár ezt az utolsó részt nem kötelességből kell megtenned.

Mateo hangosan felnevetett.

Elisa más módon is segíteni akart neki. A Grupo Arce által működtetett oktatási programon keresztül megszervezte, hogy szombatonként illusztrációs workshopon vegyen részt.

A tehetségét az ügynökségnél őrzött rajzok nézegetése során fedezte fel: házak, tájképek, állatok és családja kis portréi.

Mateo lelkesen jelentkezett.

Hónapokig a szombatokat a késéstől való félelemmel társította. Most viszont a vele egykorú gyerekekkel együtt festhetett.

Egyik délután a tanáruk megkérte a diákokat, hogy rajzolják le életük legfontosabb pillanatát.

Mateo sokáig állt az üres papír előtt.

Végül egy járdát, egy mentőautót és egy földön ülő nőt festett le.

Mellette egy egészen kicsi gyermeket rajzolt, aki a kezét fogta.

Az egyik sarokban ezt írta:

„Nem tudtam, ki vagyok. Csak azt tudtam, hogy segítségre van szükségem.”

Amikor Elisa meglátta a rajzot, megkérte Clarát, hogy megtarthasson egy másolatot.

Nem akarta reklámkampányt csinálni a történetből, és a gyermek imázsát sem akarta felhasználni cége hírnevének javítására.

Jobban szerettem volna, ha Mateo anélkül nő fel, hogy azt érezné, hősnek kell lennie ahhoz, hogy kiérdemelje a szeretetet.

Teltek a hónapok.

Nuria egy másik tervezőstúdióban talált munkát. Mielőtt végleg elhagyta volna a Senda Creativát, kézzel írott levelet küldött Mateónak.

Azt mondta neki, hogy a lány bátorsága megtanított neki valamit, amit évek óta elfelejtett: a hallgatás az igazságtalansággal szemben kárt is okozhat.

Mateo azt a levelet az apja fényképe mellett tartotta.

Egy tavaszi délutánon Elisa meghívta Clarát, Mateót és Lucíát uzsonnázni a Plaza del Pilar közelében.

Nem beszéltek szerződésekről vagy pénzről.