1. RÉSZ

Elena Roldán éppen egy selyemnyakkendőt fizetett újdonsült férjének, amikor a férfi, aki elhagyta őt a legjobb barátnője miatt, hangosan felnevetett, amikor meglátta egy zacskó zöldséggel a kezében.

– Nem tudtam, hogy most a Serrano utcában vásárolsz – mondta Álvaro Salcedo, először a kopott tornacipőjére, majd a kezében tartott elegáns dobozra nézve.

Az eladónő, aki épp akkor tekergette be a nyakkendőt, lelkesen üdvözölte. Már készenlétben tartotta az öltönyt, amit a felesége egy jótékonysági gálára rendelt. Álvaro elővette a kártyáját, és felajánlotta, hogy Elena vásárlását is kifizeti, mintha adományozna.

– Már ki van fizetve – válaszolta a nő.

Öt év telt el a válás óta. Álvaro még mindig olyan magabiztossággal beszélt, mint aki hiszi, hogy a pénz feljogosítja őt arra, hogy beleavatkozzon mások életébe. Elena viszont megtanulta, hogy ne igazolja sem az öltözködését, sem a hallgatását.

Indulás után a buszmegállóhoz sétált. Gyenge eső kezdett áztatni a macskaköveket. Álvaro autója megállt mellette.

– Szállj be! Nem kell a büszkeség miatt szenvedned a hidegben.

Elena csak azért egyezett bele, mert a busz késett, és ő el akart hozni néhány dokumentumot az anyja régi lakásából.

„Még mindig Carabanchelben laksz?” – kérdezte, amikor meghallotta a címet.

– Megtartom a lakást.

Álvaro megragadta a kormánykereket. Isabel Roldán, Elena édesanyja, ott halt meg, miután lánya esküvőjének napján lezuhant a tizedik emeletről.

Évekig a család egy balesetről beszélt. Mások inkább azt mondták, hogy Isabelt a szomorúság verte halálra. Úgy tűnt, senkit sem érdekel, mi történt az előző órákban.

Az anya és lánya közötti utolsó beszélgetés szörnyű volt.

Isabel éppen akkor fedezte fel, hogy a férje viszonyt folytat a nővérével, Ritával, és hogy Álvaro apja gyanús üzleti ügyekbe keveredett.

Elena, aki középiskola óta szerelmes volt Álvaróba, azt hitte, hogy az anyja tönkre akarja tenni az esküvőjét.

Amikor Isabel megpróbálta elrántani magától, Elena ellökte.

Még mindig emlékezett rá, hogyan lépett hátra az anyja, akit valami sokkal mélyebb fájdalom sújtott, mint az a lökés.

Az autó kihangosító rendszere megzümmögött. Marta Robles volt az, Elena korábbi legjobb barátnője és Álvaro jelenlegi felesége.

– Elena? Micsoda véletlen! – kiáltott fel színlelt örömmel. – Hívd meg ma estére a Casa Lumbrébe! Sok okunk van az ünneplésre.

A Casa Lumbre volt az az étterem, ahová Isabel elvitte Elenát, amikor letette a vizsgáját, vagy megünnepelte a születésnapját. A tulajdonos, Gabriel Ferrer, Elena édesanyjának közeli barátja volt.

„És az a nyakkendő?” – kérdezte Álvaro, amikor megérkeztek.

– A férjemnek szól.

Újra nevetett.

– Nem kell kitalálnod egy házasságot ahhoz, hogy bűntudatot érezzek.

Elena vitatkozás nélkül lement a földszintre.

A lakásban gyertyát gyújtott Isabel portréja előtt. Ugyanazon a reggelen, miközben kibontott egy rozoga keretet, mögötte egy kézzel írott levelet fedezett fel édesanyjától, valamint egy kis kulcsot.

Többször is elolvastam.

„Ha valaha is kételkedsz abban, amit irántad éreztem, keresd Gabrielt. És kérlek, ne hidd, hogy az a búcsúlevél elmondja az egész igazságot.”

Elena elküldte Gabrielnek a kulcs fényképét. Most a férfi hívta őt.

– Gyere el ma este – könyörgött elcsukló hangon. – Ideje megtudnod, ki tartotta meg a levelet, amit a temetés után megpróbáltam átadni neked.

— Ki volt az?

A válasz lebénította.

—Márta.

2. RÉSZ
Elena egy kék ruhában érkezett a Casa Lumbrébe, amelyet évekkel korábban varrt az édesanyja. Álvaro és Marta az ablaknál várták, cava poharak és alig hozzáértő tányérok között.

Marta egy smaragd medált viselt. Elena felismerte: Álvarótól kapta ajándékba, amikor még házasok voltak.

– Nagyon kiöltöztél – jegyezte meg Marta. – Remélem, az újdonsült férjed nem haragudott meg, amiért magára hagytad.

– Tudja, hol vagyok.

„És mivel foglalkozik?” – erősködött Álvaro.

– A befektetésekre.

Marta leereszkedően mosolygott.

– Akkor lesz egy kis irodája. Ha ügyfeleket keres, talán Álvaro tud segíteni.

Elena nem válaszolt. Az asztalra meredt, ahol az előző születésnapját ünnepelte Isabellel. Az anyja mandulás süteményt rendelt, és elfújt egy gyertyát, hogy megnevettesse.

Fájdalmasabb emlék volt ez, mint bármilyen sértés.

Gabriel botra támaszkodva közeledett. Egy kék mappát tett Elena elé, és a másik kettőre nézett.

– Isabel nem halt meg magyarázat nélkül. Az történt, hogy valaki úgy döntött, a lányának nem szabadna ismernie őt.

Álvaro elvesztette a színét.

Gabriel nyitotta meg az ügyet. Isabel és férje egy építőanyag-forgalmazó céget alapítottak. Amikor Gabriel felfedezte a Ritával való hűtlenséget, hamisított számlákat, másolt aláírásokat és Álvaro apjának tulajdonában lévő építőipari cégnek szóló átutalásokat is talált.

– Mindent jelenteni akart – magyarázta Gabriel. – Azért tartott itt másolatokat, mert félt, hogy megsemmisítik az eredetieket.

Álvaro tagadta, hogy tudott volna a műtétekről, de bevallotta, hogy a temetés után apósa arra kérte, hogy tartsa távol Elenát Gabrieltől. Úgy vélte, ez megvédi őt egy újabb botránytól.

– És a levél? – kérdezte Elena.

– Megtartottam – vallotta be. – Arra gondoltam, hogy majd odaadom neked, ha jobban leszel.

— Tíz év telt el.

Gabriel bemutatott egy nyugtát, amely Isabel halála után két héttel kelt.

Az aláírás Martáé volt.

– Én vettem fel a második szállítmányt – suttogta. – De fogalmam sem volt, mi van benne.