Mielőtt kinyitotta volna a szoba ajtaját, Daniel átnyújtott neki egy kis dobozt.
Benne volt Isabel régi gyűszűje, felújítva és egy láncra erősítve.
– Gabriel a holmijai között találta – magyarázta. – Azt gondolta, hogy talán magaddal vinnéd.
Elena megsimogatta a fémet.
Azzal a gyűszűvel javította meg az anyja az egyenruhákat és a ruhákat, beleértve azt a kék kosztümöt is, amelyet Elena a vacsora estéjén viselt.
Megértette, hogy az ő tisztelete nem azt jelenti, hogy az életét mások hibáinak kijavításával tölti.
Ez azt jelentette, hogy megemlékeztünk a nagylelkűségéről anélkül, hogy megismételtük volna az áldozatait.
A teremben Daniel és Gabriel foglalta el az első sort.
Isabel fényképe egy üres széken pihent, nem azért, hogy szánalmat keltsen, hanem hogy emlékeztessen mindenkit, aki lehetővé tette ezt a napot.
Elena megérintette a gyűszűt.
Már nem kellett kiváltania Marta féltékenységét, Álvaro megbánását, vagy apja nyilvános vallomását.
Az sem kellett neki, hogy bárki is csodálja az új gazdasági pozícióját.
A férfi, aki kinevette, amiért vászonzacskóban cipel zöldséget, sosem értette, hogy valakinek lehet pénze, és mégis élvezheti az egyszerű dolgokat.
És mindenekelőtt soha nem értette meg, hogy Elena boldogsága nem annak a férfinak a szerencséjétől függ, akihez feleségül ment.
Attól függött, hogy felismeri-e magát, amikor a tükörbe néz.
Azon a reggelen, mielőtt elkezdte volna a beszédét, Elena Isabel fényképére nézett.
Végre megértette, hogy anyjának nem sikerült tökéletesen elbúcsúznia tőle.
Valami jobbat hagyott rá: a bizonyosságot, hogy szerették, még akkor is, amikor nem tudta, hogyan kell jól szeretni.
És az esküvő óta először Elena képes volt úgy gondolni az anyjára, hogy nem kért bocsánatot, mielőtt elmondta volna neki, hogy boldog.
