– Ön tanúként is aláírt egy Ritától származó dokumentumot – válaszolta Gabriel.

Márta lesütötte a szemét.

Első művészeti kiállítását egy állítólagos támogatásból finanszírozták, amelyet egy, az átutalásokhoz köthető cég biztosított. Mindig is szerette volna nem megkérdezni, honnan származik a pénz.

„Mindig volt valakid készenlétben, hogy megmentsen!” – tört ki Elenának. „Elegem volt abból, hogy én voltam az a szegény barát, akit mindenki sajnált!”

Elena úgy érezte, hogy a barátság utolsó szála is elszakad.

Nem sikított. Becsukta a mappát és felállt.

Aztán belépett egy szürke kabátos férfi. Gabriel megölelte.

Daniel Ferrer volt az, a fia.

Álvaro hirtelen felállt. Épp aznap reggel látta egy megbeszélésen azzal az alappal, amely a cége bővítésének finanszírozását fontolgatta.

–Daniel? Mit csinálsz itt?

Daniel megfogta Elena kezét.

– Azért jöttem, hogy megkeressem a feleségemet.

3. RÉSZ
Néhány másodpercig Álvaro látszólag nem értette, amit hallott.

Figyelte Elena és Daniel összekulcsolt kezét, majd az egyszerű gyűrűjét, végül pedig Gabriel arcát.

Daniel Ferrerrel egy madridi és bilbaói irodákkal rendelkező nagy befektetési cég partnereként ismerkedett meg, amely egyike volt azon kevés cégnek, amelyek képesek voltak biztosítani a cégének az új fiókok megnyitásához szükséges tőkét.

„Nős vagy?” – sikerült kinyögnie.

– Nyolc hónapig – válaszolta Daniel.

Marta hitetlenkedve nézett Elenára.

– És abban a régi lakásban laksz, amikor megengedhetnél magadnak valami mást?

– Az a lakás anyámé volt – felelte Elena. – Nincs semmi szégyellnivalóm abban, amit el kell rejtenem.

Dániel nyugodtan közbelépett.

„Nem tudtam, hogy Elena a volt feleséged, amíg ma délután el nem mondta. Ezért kértem, hogy ne hozzak döntést a finanszírozási kérelmeddel kapcsolatban. A kollégáim nélkülem fogják elbírálni.”

Ezek a szavak még jobban megdöbbentették Álvarót.

Fenyegetésre vagy hatalomdemonstrációra számítottam. Daniel nem azért volt ott, hogy elrontsa az egészet.

Azért ment el, mert a felesége írt neki egy rövid üzenetet:

– Megtaláltam, amit anya mondani akart nekem.

Daniel tudta, hogy amikor Elena Isabelről beszél, a legfontosabb az, hogy meghallgassa őt.

Két évvel ezelőtt találkoztak, amikor Elena, aki egy környékbeli egyesület dokumentumait restaurálta, segített neki régi térképeket találni. Azzal az ürüggyel tért vissza, hogy megköszöni a szívességet, és végül meghívta egy sétára a Madrid Río folyópartján.

Az első randin két szendvicset ettek meg.

Elena mesélt neki Isabelről és a benne dúló bűntudatról. Daniel nem kérte, hogy felejtsen. Napokkal később hozott neki egy cserép rozmaringot, anyja kedvenc növényét.

Amikor Elena rájött, hogy Gabriel Daniel apja, attól tartott, hogy kapcsolatuk egy cselnek tűnhet, amivel dokumentumokat akarnak megszerezni. Daniel sosem gyakorolt ​​rá nyomást: Gabriel addig őrizte volna a dossziét, amíg Elena önként elő nem jelentkezett.

Most, az étteremben, Gabriel újra kinyitotta a mappát.

– Az édesanyád három nappal az esküvő előtt jött ide – magyarázta. – Hónapok óta a cég könyvelésével foglalkozott. Nem akarta elvenni tőled Álvarót. Meg akart akadályozni, hogy meghatalmazásokat és garanciákat írj alá, amelyek mások adósságaiért felelőssé tehetnének.

Elena emlékezett a dokumentumokra, amiket alá kellett írnia az esküvő előtt.

Isabel leszedte őket az asztalról, a lánya pedig, meggyőződve arról, hogy ismét a Salcedo családot támadja, elolvasás nélkül széttépte a papírokat.

– Az üzenet, amit a holmijai között találtam, azt írta, hogy belefáradt a szenvedésbe – mormolta Elena. – Évekig azt hittem, miattam ment el.

Gábriel elővett egy újabb papírlapot.

„A kifejezés az övé volt, de nem búcsúlevél volt. Egy apádnak írt levél vázlatába írta. Azt írta, hogy elege van a hazugságok eltűréséből. Valaki kitépte ezt a bekezdést, és a holmija között hagyta. Megtartottam a teljes példányt, mert Isabel megkért, hogy nézzem át a levelet.”

Elena felidézte, hogy Rita adta át neki azt a levelet a temetőben, biztosítva őt arról, hogy az édesanyja utolsó szavait tartalmazza.

Hányingere lett.

– Szóval anyám nem akart elbúcsúzni tőlem?

– Azt akartam, hogy tudd az igazságot. És azt akartam, hogy boldog légy.

Elena a kezébe kapta az arcát.

– És mi történt valójában azon a napon?

Gábrielnek eltartott egy ideig, mire válaszolt.

„A nyomozás nem tudta megállapítani, hogy bárki is lökte volna. Nem fogok semmiféle bizonyosságot gyártani. Amit tudunk, az az, hogy Isabel bizonyítékokat gyűjtött, és hogy többen is hasznot húztak abból, hogy nem ismerted őket.”

Daniel elkísérte Elenát egy csendes szobába.

Az asztalon víz és egy összehajtott zsebkendő volt. Elena kinyitotta a levelet, amit a portré mögött talált.

Az első néhány sortól elvette az erejét a lábaiból.

„Gyermekem: ha ma megbántottuk egymást, ne hagyd, hogy ez a vita legyen az egész történetünk. Megtanítottalak megvédeni azokat, akiket szeretsz, de elfelejtettem megtanítani, hogy nemet is mondhatsz nekik. Még ha nem is érted az indokaimat, én akkor is az anyád vagyok. És ezt semmilyen döntésed nem tudja eltörölni.”

Elena emlékezett rá, ahogy Isabel az iskola előtt várta az esőben, a kora reggeli órákban varrt, és krokettet tett neki az uzsonnásdobozban.

Emlékezett arra az estére is, amikor 13 éves volt, és egy kitört foggal tért haza, miután megvédte Álvarót néhány idősebb fiútól.

Az anyja nem szidta meg.

Letörölte az arcát, és azt mondta neki, hogy segíteni valakin rendben van, de nem kell fájdalmat okoznia ahhoz, hogy kimutassa, mennyire szereti őt.