1. fejezet: Egy vasárnapi vacsora anatómiája

A tikkasztó július közepi hőség nyirkos, fojtogató gyapjútakaróként borította be az északi külvárosokat, vastagon terjengetve a hikorifaszén, a sercegő zsír és az olcsó csapolt sör nehéz szagától. Ahol az öreg cédrus piknikasztalnál ültem, a burjánzó ezüst juharfákban kabócák ritmikus, zümmögését teljesen elnyomta sógorom, Derek Vance harsány, zengő nevetése.

Derek a megemelt fenyőterasz szélén állt, és egy hatalmas, hatégős, kereskedelmi füstölő mellett tartotta a bírói széket. Kétezerhatvan centiméterével és százharminc kilójával úgy foglalta el a teret, mint egy hirdetőtábla – hangos, durva és lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni. Korábbi I. osztályú támadófalemberként, akinek atlétikai fénykora nyolc évvel és negyven kilóval ezelőtt ért véget, továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy ujjatlan szürke edzőmezt viseljen, amelyen leégett, fatörzs alakú karjai és egy kifakult törzsi tetoválás díszelgett a kulcscsontja felé. Jobb kezében egy nehéz, hosszú nyelű fém grillfogót szorongatott, amelynek szaggatott hegye tompa, fenyegető narancssárga fényben izzott attól, hogy közvetlenül a forró parázson pihent.

– Hé, Leo! – Derek dübörgő hangja végigsöpört a megperzselt fűben, könnyedén áttörve a kültéri hangszórókból bömbölő, vékonyka, reklámszerű countryzenét. – Költöztetőket kellett hívnod, hogy segítsenek a kis Mayának kivinni azt a görögdinnyét a csomagtartóból, vagy csak egy háromórás szunyókálásra volt szüksége, miután felemelt egy nyolc kilós gyümölcsöt?!

Szinte szinkofantikus kuncogás hulláma söpört végig a terasz korlátjának dőlve pihenő tucatnyi unokatestvéren és nagybácsin. Közvetlenül mellettem a padon ülő férjem, Leo Vance megmerevedett. Éreztem, ahogy a vállában a karcsú izmok megfeszülnek halványkék vászoninge alatt.

Leo harmincéves volt, számítástechnika adjunktus és kivételesen tehetséges szoftverarchitektus. Karcsú volt, drótkeretes szemüvege mögött kedves mogyoróbarna szemekkel, és szombat délelőttjeit ifjúsági programozó kiképzőtáborokban önkénteskedett. A családi patriarcha, Frank Vance által uralt hipermaszkulin, futballfüggő hierarchiában Leo egész életét különc defektusként töltötte – a „lágy” fiatalabb fiúként, aki az algoritmusokat és a klasszikus zongorát részesítette előnyben a súlyzókkal és a bárverekedéssel szemben.

Leo lehajolt, ujjai melegek és megnyugtatóak voltak, ahogy a bal kezemre tapadtak. – Ne törődj vele, Maya – mormolta, hangja nyugodt, gyengéd balzsamként hatott a párás délutánban. – Már négy sört iszik, és még mindig keserű, hogy apa nekem adta nagyapa tekercses íróasztalát.

Felnéztem Leóra, és egy nyugodt, megnyugtató mosolyt villantottam rá. „Jól vagyok, drágám. Tényleg.”

Gondosan lesimítottam a ruhám anyagát. Halványsárga pamut nyári ruha volt, finom fehér hímzéssel az alján – nőies, könnyed és teljesen jellegtelen. Sötét gesztenyebarna hajamat laza kontyba fogtam, és egy csiszolt teknőcpáncél csattal gondosan a tarkómra tűztem. Előttem a vörösfenyő asztalon egy kis hámozókéssel dolgoztam, módszeresen rubinvörös kockákat faragva a hideg görögdinnyéből.

Ebben a külvárosi hátsó udvarban mindenki számára egyszerűen Maya Vance voltam: a csendes, huszonhét éves tulajdonosa a Petals & Pine-nek, egy szerény belvárosi virágtervező stúdiónak. Én voltam az udvarias, szerény meny, aki kecsesen félreállt, valahányszor a lármás Vance férfiak részeg, ing-bőr birkózókba kezdtek a gyepen.

Egyikük sem tudta a leánykori nevemet.

Egyikük sem tudta, hogy mielőtt megtanultam volna, hogyan kell metszeni a francia kerti rózsák tüskés szárait, nyolc kimerítő évet töltöttem a világ vezető vegyes harcművészeti promócióinak lezárt acélketrecében. Nem tudták, hogy a Valkűr néven veretlen, 14-0-s bantamsúlyú világbajnokként vonultam vissza. Nem tudták, hogy a jelenleg gyümölcsöt szeletelők tizennyolc karrierem végét jelentő feladást produkáltak Las Vegas, Tokió és Abu Dhabi dübörgő arénái előtt.

Elsétáltam, mert csendre vágytam. Hogy megvédjem normális életünk szentségét, az arany bajnoki öveimet egy nehéz cédrus ládába csomagoltam a pincénkben, bezártam, és szándékosan rácsuktam az ajtót erre a személyazonosságra.

Derek azonban a békés hallgatásomat teljes alárendeltségnek hitte.

Nehéz munkásbakancsa hangosan koppant a fenyődeszkákon, miközben lement a terasz lépcsőjén. Üveges, vérben forgó tekintete leereszkedően szórakozott vigyorral szegeződött rám. Alig állt meg az asztalunktól fél méterre, széles testével előrehajolt, árnyéka teljesen a vágódeszkámra esett. Felemelte a vasfogót, a túlhevült fémhegyek éles, fémes csattanással összecsapódtak, alig pár centire az arcomtól. Éreztem, ahogy a vasalóról leáramló hő az arcomra csapódik.

– Csak mondom, öcsém – mondta Derek vontatottan, gondtalanul lengette a forró fogót. – Egy igazi férfinak olyan nőre van szüksége, akinek valódi teste van. Nézd meg a csuklóját! Egyetlen erős októberi szellő, és egyenesen a szomszéd medencéjébe fújna a víz. Fogadok, hogy ha egy kicsit közelebb tartanám ezt a fogót, itt helyben elájulna a krumplisalátában.

Leo állkapcsa szokatlanul merev vonallá feszítette. Jeges teás poharát akkora erővel tette le a cédrus asztalra, hogy megreccsentették a jégkockákat. „Tedd le a csipőt, Derek! Húzd el magad tőle!”

„Ó, nézd csak! A professzor megtalálta a hangját!” – ordította Derek, hátravetette a fejét, és a válla fölött a terasz korlátja felé pillantott, ahol Frank Vance és az unokatestvérek széles, önelégült és várakozásteljes mosollyal figyelték őket.

Derek még egy lépést tett közelebb, széles mellkasa a vállam melletti szűk helyre szorult. Újra csettintett az izzó fémfogóval, ezúttal szándékosan lejjebb téve, amíg a perzselő vas alig egy hüvelykkel nem lebegett a kulcscsontomat borító finom, sárga vatta felett.

– Lássuk, megrezzen-e a kis hercegnő – suttogta Derek, és szeme mérgező rosszindulattól csillogott.

A KÖVETKEZŐ FEJEZET OLVASÁSÁHOZ NYOMJA MEG A KÖVETKEZŐ OLDALSZÁMOT VAGY A NYILAT.