2. fejezet: A szikra és a lobbanáspont

A vasalóból kiáramló hő elég erős volt ahhoz, hogy megperzselje a ruhám apró szálait.

A profi küzdelmekben létezik egy jellegzetes neurológiai jelenség, amelyet az elit harcművészek „esésként” ismernek. Amikor egy átlagember hirtelen megaláztatással vagy közvetlen fizikai fenyegetéssel néz szembe, idegrendszere válogatás nélkül adrenalint bocsát ki: a szívverés hirtelen megugrik, a perifériás látás vak alagúttá szűkül, a finommotoros készségek pedig remegő pánikba csapnak át.

Egy csúcsharcos fiziológiája pont az ellenkezőjét teszi.

Ahogy a hőség perzselően csiklandozta a torkom környékét, a pulzusom nem ugrott fel. Zuhant. A pulzusom hideg, mechanikus, kristályos negyvennyolc ütésre stabilizálódott. A külvárosi udvar érzékszervi túlterheltsége jelentéktelen háttérzümmögéssé halványult.

Nem mozdultam. Nem sikítottam. De Leo igen.

Csendes, könyvmoly férjem – aki életében egyetlen ütést sem ütött meg – tiszta, ősi dühvel robbant fel a fapadról, ami felülkerekedett minden intellektuális féken tartásán.

„Tedd ezt innen!” – kiáltotta Leo, hangja rekedt a felháborodástól.

Leo nem számolgatta a szögeket vagy az egyensúlyt; egyszerűen csak a nyers védekező ösztönére hagyatkozva, mindkét nyitott tenyerét hevesen Derek mellkasába nyomta. A váratlan lendület teljesen váratlanul érte a nagyobbik férfit. Derek hátratántorodott, de atlétikai reflexei működésbe léptek. A részeg, jókedvű sportoló eltűnt, helyét azonnal egy iskolai zaklató mérgező, ragadozó dühe vette át.

– Te kis punk! – vicsorgott Derek.

Ahelyett, hogy ököllel ütött volna, Derek kihasználta hatalmas súlyfölényét. Előreugrott, megragadta Leo vászoningének gallérját, szinte teljesen felemelte a földről, és erőteljesen hátralökte.

Leo rémisztő sebességgel hátrafelé repült, és egyenesen a lángoló kereskedelmi dohányos oldalába csapódott.

A csupasz test émelyítő sziszegése a túlhevített fémhez csapódott. Leo fojtottan felnyögött a fájdalomtól, ahogy alkarja és válla a 200 fokos acéldobnak csapódott. Az ütés szilánkokra törte a zsírfogót, és égő olaj zápora ömlött a teraszra. Leo a kőburkolatra rogyott, súlyosan megégett karját szorongatva, drótkeretes szemüvege szilánkokra tört a földön, sötét vércsík csordult onnan, ahol a feje a kő szegélyéhez ért.

„Leo!” – szakadt fel a torkomból a kiáltás, nyersen és ösztönösen.

Felpattantam a padról, minden kiszámított nyugalmam foszlányát feladva. De mielőtt a térdem a földet érintette volna mellette, egy hatalmas, húskampós kéz zúzó, brutális erővel szorította meg a jobb csuklómat.

Derek ujjai közvetlenül az alkarom érzékeny radiális idegébe mélyedtek. Egy erőteljes, felfelé irányuló rántással talpra rángatott, és befelé csavarta a karomat.

– Ülj le a kis segged, drágám! – sziszegte Derek, miközben vicsorgó grimaszba vicsorgott a foga, a másik kezében még mindig szorongatta a forró fogót. – Különben te is ugyanúgy megégeted magad.

Átnéztem a válla fölött, oda, ahol Leo feküdt a kövön, sápadt arccal, összeszorított fogakkal nyögött, a bőre hólyagosodott. Egy óriás elé lépett miattam.

Mélyen a bordáim mögött egy trezor ajtaja kitárult. A nedves sárga nyári ruhás, szelíd, csendes virágárus félreállt, és a Valkűr vette át a szót.

Pontosan abban a pillanatban, a lebegő pillanatban, egy bizarr zaj hasított át az udvar nehéz, erőszakos feszültségén.

A terasz alsó lépcsőjén ült Derek tizennégy éves unokaöccse, Tyler, tudomást sem véve a családi drámáról, teljesen elmerült az iPadjében. Tylernek zajszűrős fejhallgató volt a nyakában, de a Leo elejtése miatti sokkban elejtette a tabletet. A fejhallgató-csatlakozó kiugrott, és a YouTube-alkalmazás hangja hirtelen teljes hangerővel felbőgött a kettős hangszórókon keresztül.

Ez egy ESPN Classic évfordulós dokumentumfilm volt.

Tyler megpróbálta lenémítani, de a profi meccskommentátor dübörgő hangja visszhangzott a néma, rémült hátsó udvarban.

„…ÉS AMIKOR A FELVÉTELRE NÉZED, JOE, SENKI SEM ÉLI TÚL AZ Ő KÖTÉSÉT! A VITATLAN HARBAN SÚLYÚ VILÁGBAJNOK… A VALKYRI… MAYA CHEN!”

Derek megdermedt. Vérben forgó szeme a fűben világító iPad-képernyő felé vándorolt, majd lassan, zavartan visszapattant a nő arcára, akinek a csuklóját éppen szorongatta.

A KÖVETKEZŐ FEJEZET OLVASÁSÁHOZ NYOMJA MEG A KÖVETKEZŐ OLDALSZÁMOT VAGY A NYILAT.

3. fejezet: A szellem a képernyőn

„Mi a fene ez?” – motyogta Derek, a hang puszta abszurditása egy pillanatra rövidre zárta a dühét.

A leeresztett paravánon egy ötoldalú acélketrec látszott, vakító, sebészi fehér fényben, amit bárki láthatott a lépcső közelében. A ketrecben egy fiatalabb, keményebb énem – szorosan a fejbőrömhöz fonott hajjal, fekete, 110 grammos bőrkesztyűben – állt teljesen mozdulatlanul egykori olimpiai dzsúdós összegyűrt, eszméletlen teste felett.

Derek felesége, Jessica, lerohant a lépcsőn. Ránézett az iPadre, rám nézett, és a vér teljesen kifutott az arcából, kifakult pergamen színűvé téve azt.

– Derek… – suttogta Jessica remegő hangon. – Derek, engedd el! Engedd el most azonnal!

„Fogd be a szád, Jess!” – köpte Derek, miközben egyre erősebben szorította a csuklómat, az egója pedig nem engedett az apja és az unokatestvérei előtt. „Ez valami vírusmarketing fogás! Azt hiszed, hogy ennek az ál-internetes szemétnek bármit is jelent a való világban? Nézd csak! Tömeg mozgatja a tömeget. Még mielőtt pislogna, elcsippenthetném a karját.”

Lassan felemeltem az állam.

Fejem lágy, alkalmazkodó billentése teljesen elpárolgott. A testtartásom egy centivel megváltozott: csípőm a vállam alá került, törzsizmaim feszültek, lábaim vashorgonyként mélyedtek a nedves gyepbe a bőr szandálom alatt. A tekintet, amely Derekbe nézett, már nem egy családi vendég tekintete volt.

– Hallgatnod kellett volna a feleségedre, Derek – mondtam halkan.