1. RÉSZ
—Ma mindenki felveheti a lovait és elmehet.

Tizenegy férfi állt mozdulatlanul a ranch udvarán, a száraz durangói nap alatt. Egy szerződésekkel teli mappát tartottam a kezemben, mintha ez a papírhalom felhatalmazna arra, hogy évtizedek munkáját töröljem el. Három nappal korábban érkeztem Monterreyből, miután egy közjegyző megerősítette, hogy apám, Ernesto Villarreal rám hagyta a Rancho Paso del Vientót. Nem akartam por és szarvasmarhák között élni. El akartam adni, rendezni a fennálló örökség adósságait, és visszatérni az irodámba.

Az ügynök, aki vevőt talált, Álvaro Cárdenas, csak egyetlen feltételt ismételt meg nekem: csökkentett bérszámfejtés, százhúsz szállításra kész ökör, amelyet a hónap vége előtt kézbesítenek.

Így hát azt tettem, amit egy drága cégnél tudtam: csökkentettem a költségeket.

A munkások elkezdtek távozni. A sor végén egy magas, görnyedt, fehér hajú férfi állt, kalapját mélyen a mellkasára húzva, kezei az időtől eltorzultak. Don Jacinto Flores. Már apám születése előtt is ott dolgozott.

Azt akartam mondani, hogy „te is”, de valami megállított.

– Kivéve téged.

Álvaro felém hajolt.

– Hagyjuk pár napig. Hadd zárja be a karámokat, és akkor likvidáljuk.

Nem válaszoltam. Egy Tomás nevű mezőgazdasági munkás elment Jacinto mellett, és mielőtt elment, megbillentette előtte a kalapját. Ez a gesztus jobban zavart, mint bármilyen tiltakozás.

Később az iroda ablakából láttam az öregembert egy hatalmas, foltos, fekete-fehér ökör mellett. A nyakát simogatta, miközben egy rövid dallamot fütyörészett.

„Milyen állat ez?” – kérdeztem.

Álvaro fel sem nézett a laptopjáról.

– Még egy. Majdnem nyolcszáz fej van.

Nem akármilyen kutya volt. Azon az estén megtaláltam a nevét apám egyik jegyzetfüzetében: Centinela. „Ne add el. Vakvezető állat. A La Seca-család utolsó leszármazottja.”

Az üzenet szentimentálisnak tűnt számomra, míg a kora reggeli órákban újra meg nem hallottam a fütyülést. Jacinto a karám mellett ült, és bőrt font, Centinela pedig a kerítés túloldalán maradt mozdulatlanul, és hallgatta őt.

Másnap reggel lementem, azzal az elhatározással, hogy tiszteletteljesen elbúcsúzom tőle. Centinela mellett kuporgott, és az egyik patáját ellenőrizte.

– Beszélnünk kell a végkielégítésedről.

– Természetesen, asszonyom. Csak hadd mondjam el. Ha elfertőződik, elveszít egy állatot, ami több havi fizetésnél is többet ér.

Kivette a tövist, kitisztította a sebet, és gyógyszert tett rá a tanya elsősegélydobozából. Az ökör meg sem mozdult.

– Mióta csinálod ezt?

Jacinto alig mosolygott.

– Vizet hordtam itt először. Aztán cowboy, művezető és menedzser lettem. Ismertem a nagyapját. Az apját a születése óta ismerem.

Elfelejtettem a kiegyezést.

– Tényleg jól ismerted az apámat?

Most először nézett egyenesen a szemembe.

–Én tanítottam meg lovagolni. Élete legrosszabb napján is én fogtam a kezét.

Nem volt hajlandó bővebb magyarázatot adni.

Délután megérkezett Ramiro Escalante, a felvásárló az állatorvosával. Meg akarta vizsgálni a 120 hízó bikát. Azt sem tudtam, melyik legelőn vannak. Álvaro sem.

Jacinto közbelépett.

– La Mesában vannak. Százhuszonként, átlagosan háromévesek, három hónapig voltak külön. Ha látni akarod őket, lóháton kell menned. A teherautó nem fér át.

Ramiro felnevetett.

– Ez az egész ranch egyetlen öregembertől függ?

Jacinto nem válaszolt. Egy órával később az állatorvos mosolya lehervadt. Az állatok egyformák, egészségesek és jobb állapotban voltak, mint amire számított. Ramiro javított az ajánlatán a telekre, és kérte, hogy folytathassák a ranch megvásárlását.

Visszafelé menet megértettem valamit, ami zavarba ejtett: a pénz, amiről azt hittem, gyorsan összegyűjtöttem, azért létezett, mert az a férfi hónapokig dolgozott rajta, mire egyáltalán tudtam, hogy az enyém lesz.

Azon az estén bementem apám irodájába, és kinyitottam azokat a fiókokat, amelyekhez eddig nem nyúltam. Néhány régi költöztető kalauz alatt egy megsárgult borítékot találtam. Benne apám fiatalkori fényképe volt, amint egy harmincéves Jacintót ölel, és egy kézzel írott levél.

Az első mondat szóhoz sem jutott.

„Ha a lányom megtalálja ezt, szeretném, ha tudná, hogy minden, amije ennek a családnak van, Jacinto Floresnek köszönhető.”

Olvass tovább.

„Megmentette az életemet, megmentette a marhákat, és beleegyezett, hogy negyven évig cipelje a bűnt, ami az enyém is.”

A karám felé néztem. A távolban újra felhangzott a fütyülés.

És akkor megértettem, hogy nem a ranch legidősebb alkalmazottját készültem kirúgni, hanem azt az embert, akit apám fél élete alatt bocsánatot kért.

2. RÉSZ
Hajnalban lementem a kabátomban lapuló összehajtott levéllel. Jacinto éppen a vezetőoldali ajtót nyitotta ki, amikor meglátott.

– Megtalálta – mondta.

Ez nem kérdés volt.

Leültünk egy mesquite fa alá. Több percbe telt, mire elkezdte.

Negyven évvel korábban egy aszály a csőd szélére sodorta a ranchot. Nagyapám hitelre vásárolt egy nagy tenyészszarvasmarha-csordát, és el kellett juttatnia őket egy a hegyek túloldalán lévő szállítási pontra. Apám, aki akkoriban még fiatalember volt, és alig várta, hogy bebizonyítsa, képes irányítani a dolgokat, vezette a szekeret.

Egy keskeny hágónál, amit Ördögtoroknak hívtak, a szarvasmarhák megérezték a szakadék alján lévő víz szagát, és pánikba estek. Apám elvesztette az önuralmát, és a lovával a csorda közepére lovagolt.

– Nem így kell csinálni – mondta Jacinto. – Nem kell szemtől szemben nézni egy rohammal. Megfordítod a pórázt, és addig körözteted a marhákat, amíg ki nem fáradnak.