– Holnap megérkezünk a Szurdokhoz.

-Éjszaka?

– Alkonyatkor. A szikla lehűl, és a szarvasmarhák jobban másznak. A veszély az, hogy a szél a víz szagát hordozza a talajról.

— Mi van, ha megtörténik?

– Az őrszemnek nyugodtnak kell maradnia. Ha a vezető a szakadék felé fordul, a többiek követik. Ha dühöngés támad, te maradj Tomással.

-És te?

– Elölre megyek.

Feldühített az a nyugalom, amivel ezt mondta.

– Hetvennégy éves.

– És ezt a lépést már azelőtt is ismerem, hogy te járni tanultál volna.

– Nem áll szándékomban hagyni, hogy százhúsz ökörért öngyilkos legyen.

Jacinto türelmesen nézett rám.

–Akkor ne kényszerítsd arra, hogy egyedül mentse meg őket. Csináld pontosan azt, amit tanítottam neked.

Másnap több órát pihentünk, mielőtt beléptünk a hágóba. Felülről a szakadék feneketlen szakadéknak tűnt. Lent egy vízcsík csillogott. Megértettem, miért veszítheti el egy szomjas állat a fejét.

Jacinto megszervezte a férfiakat. Ketten elöl, négyen mindkét oldalon, Tomás és én hátul. Centinela ment elöl. Az öregember fütyült, és a tarka ökör nyugodtan lehajtotta a fejét.

Majdnem egy órán át csak a köveken dobáló paták, a lélegzetvétel és a nyergek súrlódása hallatszott. Feszült voltam, de a szarvasmarha csak haladt előre.

Aztán megváltozott a szél.

A szakadék aljáról jött, nyirkos szaggal.

Centinela felemelte a fejét. Aztán tíz ökör is követte. Aztán húsz. Egy középen álló állat felbőgött, és a széle felé rohant.

„Csukd be azt az oldalt!” – kiáltotta Jacinto.

A farm kezei felülről nyomultak előre, de egy másik bika előrenyomult. Másodpercek alatt az egész csorda egy csomóba gyűlt. A zaj mennydörgésként erősödött.

És felrobbant.

Az állatok lejtmenetben rohantak a lejtőn, a szagló, de elérhetetlen vizet keresve. Jacinto a hegyfok elé állította a lovát, hogy a teteje felé kanyarodjon.

„Ne menjen be, asszonyom!” – kiáltotta Tomás, és megragadta a gyeplőt.

Láttam, ahogy Jacinto eltűnik a porban. Egy pillanatra én is azt akartam tenni, amit apám: utánafutni.

Aztán eszembe jutott, mit tanított nekem: a marhákat nem úgy győzöd le, hogy hátulról lökdösöd őket; adsz nekik valamit, ami biztonságosan követhető.

Sentinelt kerestem.

A foltos ökör a mozgás közepén elakadt és lefelé lökődött. Jacinto megpróbálta elfordítani a rúd végét, de Centinela nem látta.

Nem kellett beleavatkoznom.

Biztonságos helyről kellett felhívnom az idegenvezetőt.

Elengedtem Tomás gyeplőjét, és felmásztam egy szilárd talajon oldalra, párhuzamosan a falkával, eltávolodva a szakadéktól. A kanca megpróbált megállni a zaj miatt. Nem találtam el. Lélegeztem, lazítottam a szorításomon, és előremozdítottam, ahogy Jacinto tanította.

Amikor a szarvasmarhák felett voltam, két ujjamat a szám elé tettem.

Buta.

Az első próbálkozás nevetséges volt. A második tisztábbnak hangzott.

A harmadik pontosan azt a sorozatot produkálta, amit éjszakák óta hallgattam: két hosszú hangjegy, egy rövid hangjegy, és egy csepp a végén.

Sentinel felemelte a fejét.

Megint fütyültem.

Az állat felém fordult.

Egy ökör követte. Aztán három. Aztán egy tucat.

„Kövessék a tarka lovat!” – kiáltotta Jacinto lentről.

A férfiak utat nyitottak a tetején. Centinela a hang felé indult, és a csorda kanyarogni kezdett. Jacintónak sikerült elölről áthidalnia a rést. A mozgás a szakadékból egy széles körbe fordult. A bikák addig futottak, amíg veszítettek a sebességükből.

Nem történt azonnali. Órákba telt, mire visszanyertük az irányítást. Két állat horzsolásokat szenvedett. Az egyik lónak elvesztette a patkóját. A kezem véres volt a gyeplő súrlódásától. De hajnalra százhúszat számoltunk.

Egyik sem hiányzott.

Jacinto remegő lábakkal leszállt a lóról. Odamentem hozzá, és gondolkodás nélkül megöleltem.

– Megmondtam neki, hogy maradjon hátrébb – mormolta.

– Kimaradtam a tömegből.

-Valóban.

– És felhívtam az idegenvezetőt.

Az öregember elmosolyodott.

– Az is. Apád le akarta győzni a félelmét azzal, hogy a közepébe lépett. Te gondolkodtál, mielőtt mozdultál. Ez a különbség.

Kimerültek voltunk, és még mindig le kellett hoznunk a jószágokat a hegyekből. De valami megváltozott: már nem úgy tekintettem arra a helyre, mint egy égből pottyant birtokra, hanem mint állatokból, munkásokból és felhalmozott döntésekből álló élő rendszerre.

Másnap délután megérkeztünk a rakodókarámba. A bikák vevője ellenőrizte a füljelzőket, az egészségügyi bizonyítványokat és a darabszámot. Minden egyezett. A fennmaradó összeg két nappal később érkezett meg, és ezzel a pénzzel fedeztem a sürgős hagyatéki tartozást anélkül, hogy alku áron eladtam volna a földet.

Amikor visszatértünk a tanyára, megkértem Álvarót, hogy állítsa le a vevőkeresést.

„Egy érzelmes élményért maradsz?” – kérdezte.

– Nem. Maradok, mert most már tudom, milyen vagyonom van, és milyen kötelezettségeim vannak. Ezek különböző dolgok.

Áttekintettem a számlákat, a készleteket, a tartozásokat, a szerződéseket és a előrejelzéseket. Felvettem egy durangói mezőgazdasági könyvelőt, és rendeztem a visszatérő munkások foglalkoztatási státuszát. Nem ígértem, hogy soha többé nem lesznek elbocsátások; azt ígértem, hogy soha többé nem fogok elbocsátani anélkül, hogy először meg nem érteném az egyes emberek helyzetét.

Írásban ajánlottam Jacintónak az vezérigazgatói pozíciót, a feladatkörének megfelelő fizetéssel együtt.

– Nincs szükségem címre.

– Nagyon fontos, hogy leírják, mennyit ér a munkája.

Elfogadta.

Apám levelének hitelesített másolatát is átadtam a helyi marhatenyésztők egyesületének. Ez nem törölte volna el a negyven évnyi pletykát, de legalább lett volna egy ellenőrizhető dokumentum. Jacinto azonban nem volt hajlandó szentté avatni.