Jacinto ismerte a manővert. Előrement, használta a sípot, amire a saját tanára tanította, és sikerült elterelnie a csordát. Apám úgy élte túl, hogy egy mesquite fába kapaszkodott a szakadék mellett. Szinte az összes szarvasmarha eljutott a rakodótérig.

Majdnem.

Az egyetlen elveszett állat a nagyapám legdrágább tenyészbikája volt.

„Az apja félt bevallani, hogy ő okozta a rendetlenséget” – folytatta Jacinto. „Azt mondta, hogy az első cowboy elaludt. Az a cowboy én voltam.”

A nagyapám lefokozta, csökkentette a fizetését, és pletykákat terjesztett a gazdák között, hogy Jacinto felelőtlen. Megvédhette volna magát, de ezzel leleplezte volna apám hazugságát.

– És miért hallgatott ennyi éven át?

– Mert úgy szerettem, mint a fiamat. Később el akarta mondani az igazat, de megkértem, hogy várjon. Nem azt mondom, hogy igazságos volt. Csak azt mondom, hogy ez volt a döntésem.

A levél minden részletet megerősített. Azt is kijelentette, hogy amíg Jacinto maradni kíván, addig munkát és tiszteletet kap Paso del Vientóban. Nem vagyont vagy pénzt biztosított számára; ez valami nehezebben mérhető dolog volt: egy erkölcsi kötelezettség, amelyet apám soha nem ismert el nyilvánosan.

Dél előtt Ramiro visszatért, ezúttal pénzügyi partnerével, Octavio Beltránnal. Octavio felismerte Jacinto vezetéknevét.

– Flores? Apám mesélt egy történetet egy cowboyról, aki ugyanígy hívta, és elveszített egy nagyon drága bikát. Rossz híre van annak, aki mások szarvasmarháit gondozza.

Láttam, hogy Jacinto arca megkeményedik.

Octavio kihasználta a csendet.

– Ez növeli a kockázatot. Ha venni akarunk, akkor csökkentenünk kell az árat.

Már értettem a játékot.

– Nem – mondtam. – Ami csak fokozza a bizalmatlanságomat irántad.

Elővettem a levelet. Nem csináltam jelenetet. Ramiro, Octavio, Álvaro és három, végkielégítésükért visszatért mezőgazdasági munkás előtt olvastam fel. Amikor befejeztem, Tomás könnyes szemmel nézett Jacintóra.

– Én is elmeséltem ezt a történetet, Don Jacinto. Bocsánattal tartozom.

Jacinto csak kezet rázott vele.

Octavio megpróbálta azt mondani, hogy egy régi levél nem változtat az értékbecslésen.

– Talán nem – feleltem –, de nem fogom elfogadni, hogy egy negyvenéves hazugsággal csökkentse az árat és megalázza azt az embert, aki életben tartotta ezt a ranchot. Az alkudozásnak itt vége.

Ramiro ideges lett. Álvaro majdnem megfulladt. A vevő aláírás nélkül távozott.

Akkor merült fel az igazi probléma. A tanya eladását felmondhatták, de a 120 ökörre vonatkozó szerződés még érvényes volt egy másik vevővel, és az előleget már felhasználták a birtok adósságaira. Négy napunk volt arra, hogy a szarvasmarhákat a rakodókarámba szállítsuk az állami autópályán. Az esőzések megrongálták a teherautó-utat; az egyetlen biztonságos menekülési út az volt, ha áttereljük őket a hegyeken.

Ránéztem a tizenegy emberre, akiket kirúgtam.

„Ha beleegyeznek, hogy visszatérnek, mától fizetek nekik, szerződéssel és a teljes fizetésükkel együtt. Nem fogom kérni tőlük, hogy felejtsék el, mit tettem.”

Tomás Jacintóra nézett. Jacinto bólintott egyszer.

A tizenegy visszatért.

Azon az estén az öregember megmutatott nekem egy nagyon különleges bőrcsomót.

– A tanárom mestercsomónak hívta. Az apja gyerekkorában tanulta meg.

Egy kicsi, rosszul fonott kötőfék elővett egy dobozból.

– Egy héttel a halála előtt küldte el nekem. Levelet nem írt. Így akarta jelezni, hogy nem felejtette el.

Aztán egy bőrcsíkot tett a kezemre.

-Tanul.

-Szóval így?

– Mert velünk jössz.

Elmagyarázta, hogy Centinela fog elöl haladni vezető állatként. A tinók követik őt, mert a nyugodt járásra van kiképezve.

– Hol fogunk átkelni?

Jacinto a tekintetemet fogta.

—Az ördög torkán keresztül.

Éreztem, ahogy a levél súlya a kabátom alatt lecsúszik.

– Ugyanazon a helyen?

–Ugyanaz. És ha a jószág megijed, nem fogod azt tenni, amit az apád. Hátul maradsz, és engedelmeskedsz nekem.

Aztán fütyülte azt a dallamot, ami éjszakák óta beszűrődött az ablakomból.

Most először értettem meg, hogy ez nem egy dal.

Parancs volt, hogy hozzák vissza a jószágokat.

3. RÉSZ
Hajnal előtt indultunk el. Egy nyugodt gesztenyebarna kancán lovagoltam, amelyet Jacinto választott, mert tudta, hogy lovaglótudásomat három délután alatt csiszolhatom. Centinela szabadon lovagolt az öregember mellett. Mögöttük jött a százhúsz ökör, Tomás és a másik tíz férfi pedig az oldalukon hevert elszórva.

Az első munkanapomon rájöttem, hogy egy ranch táblázatból való vezetése és a szarvasmarhák terelése az idő két ellentétes felfogása. Az irodában a gyorsaságot értékeltem. A hegyekben egy ideges állat siettetése eltörhetett egy lábat, elveszhetett egy tehenet, vagy akár egy rohamot is okozhatott.

Jacinto szónoklatok nélkül tanított.

– Nézd csak azt a bikát! Lejjebb tartja a fejét.

Fáradt vagy?

–Pontosan. És az túl sokat csóválja a farkát. Valami bántja.

Délben megnéztük a másodikat, és találtunk egy horzsolást a farka alatt. Később Jacinto megszagoltatott, hogy megszagoljam a levegőt.

– Meg fog változni a szél.

Két óra múlva nyugatról kezdett fújni a szél.

Kimerült voltam. Égett a lábam, és hólyagok jelentek meg a kezemen. Egy ponton komolyan fontolóra vettem, hogy visszaforduljak.

– Nem kell semmit sem bizonyítanom – mondtam neki.

– Nem – felelte Jacinto. – Pontosan ezért tud tanulni. Aki azért lovagol, hogy bebizonyítson valamit, az végül megküzd a lóval, a szarvasmarhával és önmagával is.

Folytatjuk.

Egy patak közelében táboroztunk. Míg a férfiak babot és serpenyőn melegített tortillát ettek, Jacinto mellém ült.