1. RÉSZ
Azon a napon, amikor Mateo Ríos egyedül besétált egy kerékpárboltba Cholulában, és megkért egy 71 éves idegent, hogy tegyen úgy, mintha a nagyapja lenne, Don Aurelio Vargas majdnem kidobta az utcára.

A férfi egyik kezében egy villáskulcsot, az ujjai között pedig egy láncot tartott. Előtte a 8 éves Mateo egy gyűrött iskolai meghívót és egy kék hátizsákot tartott, ami túl nagy volt a hátára.

– Uram, szükségem van rá, hogy pénteken velem jöjjön.

-Hová mégy?

– Az iskolámba. Mint a nagyapám.

Aurelio otthagyta a szerszámot.

– Hű, azt sem tudom, hogy ki maga.

—Mateo Ríos. Harmadik B.

A meghívó a „Nagyszülőkkel egy délelőttöt” hirdette a Benito Juárez Általános Iskolában. Minden diáknak egy nagyszülővel vagy egy másik fontos idősebb személlyel kellett megjelennie.

– És a családod? – kérdezte Aurelio.

Mateo lesütötte a tekintetét. Anyai nagyapja meghalt, nagyanyja beteg volt és Veracruzban élt, apai ágon pedig alig ismert valakit. Rodrigo, az apja, Querétaróban élt egy másik családdal, és csak akkor jelent meg, amikor kedve tartotta.

– Magyarázd el a tanárodnak.

– Nem akarom elmagyarázni, miért üres a székem. Azt akarom, hogy ne legyen üres.

A mondat erősen megérintette Aureliot, de ő összeszedte magát.

– Keress valaki mást.

– Már néztem. Don Jacintónak időpontja van az IMSS-nél, és Don Polo szerint túl fiatal.

– Don Polo 64 éves.

– Ezért jöttem veled.

– Miért nézek ki öregnek?

– Mert úgy néz ki… felkészülten.

Aurelio az ajtóra mutatott. Mateo eltette a meghívót.

– Csak 2 órát venne igénybe. Szükség esetén viszem a széket.

Sírás nélkül távozott, de olyan lassan ment, hogy Aurelio az egész háztömbben látta.

Azon az estén a ház csendje még jobban ránehezedett. Három üres székkel szemben vacsorázott, majd kinyitott egy fiókot, amihez szinte soha nem nyúlt. Elővett egy fényképet: egy kilencéves kislány egy piros biciklin, két copfban és dacos mosollyal.

Veronika, az egyetlen lánya.

17 évig nem beszéltek.

Legutóbb 23 éves volt, és egy olyan férfival akart élni, akit Aurelio megvetett. A férfi megpróbálta megállítani, dokumentumokat rejtegetett, és végül ráordított, hogy ha átlépi azt az ajtót, ne jöjjön vissza.

Veronika átkelt.

Aurelio megvárta, míg visszatér.

Nem tette meg.

Másnap reggel Mateo elsétált a műhely előtt, úgy tett, mintha nem nézne oda.

-Értsd meg!

A fiú megfordult. Aurelio felvette a pad alatt hagyott meghívót.

-Mikor indul?

Mateo arca felderült.

– 9-kor.

– Megyek. Már csak 2 óra.

– Édes kenyér van a végén.

– Azt mondtam, hogy 2 óra.

—Az édes kenyér 2 órán belül megérkezik.

A következő napokban Mateo megjelent, hogy „eddze” őt. Kérdezte a gyermekkoráról, a játékairól és a csínytevéseiről. Aurelio végül elmesélte, hogyan készített kis autókat konzervdobozokból, és hogyan focizott zokniból készült labdákkal.

Amíg Máté meg nem kérdezte:

– Voltak neki gyerekei?

– Egy lánya.

– Vannak neki gyerekei?

Aurelio mozdulatlan maradt.

-Nem tudom.

– Hogy érted azt, hogy nem tudod?

– 17 éve nem beszéltem vele.

Mateo az ujjain számolta.

– Ez több mint kétszerese az életemnek.

– Köszönöm, hogy eszembe juttattad.

– Mondta neki, hogy soha többé nem akarja látni?

-Nem egészen.

– Szóval mellette döntöttél.

Aurelio nem válaszolt.

Pénteken Mateo 7:15-kor érkezett meg egy kartonkártyával: „Mateo nagyapja. Csak mára.”

– Én azt nem fogom viselni.

– Azért van, hogy ne vesszen el.

– 71 éves vagyok, nem 7.

Aurelio végül felhasználta.

Mielőtt belépett volna az iskolába, Mateo lelassított, amikor meglátta a többi gyereket, akik kézen fogva álltak a nagyszüleikkel. Voltak köztük idős párok, bottal rendelkező hölgyek és régi fényképeket cipelő férfiak.

– Ha akarsz, még mindig elmehetsz – mormolta Mateo.

Aurelio meglepetten nézett rá.

–Miután bedobattam ezt a kártyát? Kizárt.

Mateo elmosolyodott.

– Szóval már ismersz itt valakit.

– Neked. Elég volt.

Az iskolában Mateo büszkén mutatta be. Azt mondta, bicikliket javít, édességet rejteget a vásárlóknak, és még mindig „próbaidőn” van. Az osztály nevetett. Aurelio mesélt, játszott, sőt, még a fiú vállára téve a kezét pózolt is.

Két órán át úgy érezte, mintha valaminek a része lenne.

Délutáni uzsonna közben egy ősz hajú nő közeledett.

– Ön Aurelio Vargas?

-Igen.

– Teresa Montalvo vagyok. Dolgoztam együtt a lányával, Veronicával.

Aurelio letette a poharat.

– Veronikával?

– Évekkel ezelőtt itt tanított.

-Nem tudtam.

Teresa zavartan nézett rá.

– Akkor ő sem tud Emilianoról.

– Ki az az Emiliano?

– Az unokád.

Mateo elejtette a villát.

– Van Veronikának fia?

– Igen. Most már legalább 16 éves lehet.

Aurelio lassan leült. Beleegyezett, hogy két órán át nagyapának tetteti magát, és most fedezte fel, hogy 16 éve van egy igazi unokája, anélkül, hogy még a nevét is tudná.

2. RÉSZ
A műhelybe való visszatérés olyan csendes volt, hogy Mateo abbahagyta a viccelődést. Aurelio zsebre dugott kézzel sétált.

Dühös vagy?

– Gondolkodom.

– Szóval ma két unokája született.

Aurelio szomorúan felnevetett.

– Szerződés alapján voltál ott.

– A szerződéseket megújítják.

Azon a délutánon Aurelio a „Mateo nagyapja” kártyát ugyanabba a fiókba tette, ahol Veronica fényképét tartotta. Nem rejtette semmi alá.