A mondat megállította.

Igaz volt.

Ofélia elrejtette a leveleket, de Aurelio hagyta, hogy a büszkesége végezze el a többit.

– Soha többé ne nevezd védekezésnek – mondta. – Ez kontroll volt. Pont, mint amit én tettem vele.

Letette a telefont.

Másnap mindent elmesélt Veronikának. A lány nem sikított. Először hallgatott.

– Azt hittem, összetépted a leveleimet.

– Soha nem láttam őket.

– Hónapokig vártam.

-Bocsáss meg.

– Nem csak a húgod volt az.

– Tudom. Később sikerült megkeresnem.

– És én képes voltam ragaszkodni hozzá.

Most először beszéltek a kárról anélkül, hogy fegyverként használták volna.

Egy héttel később Veronica bejelentette, hogy Cholulába utazik.

– Emilianóval megyek.

Aurelio két napot töltött egy amúgy is tiszta ház takarításával. Vett carnitast, gyümölcsöt, édes kenyeret, háromféle üdítőt és egy süteményt 12 főre.

Mateo nézte, ahogy negyedszerre is elmozdít egy tányért.

– Ideges.

– Én szervezkedem.

– A tányér kerek. Nem lehet ferde.

Szombaton egy szürke furgon állt meg a műhely előtt.

Veronica ment le először a földszintre. Negyven éves volt, sötét, őszülő haja, és ugyanúgy összeszorította az ajkait, amikor sírva fakadt.

Néhány másodpercig egyikük sem mozdult.

– Szia, Apa.

– Szia, lányom.

Az ölelés kínosan indult, de túl hosszúra nyúlt ahhoz, hogy úgy tegyenek, mintha nem lett volna rá szükség.

Aztán egy magas, vékony fiú jött le.

– Ő Emiliano – mondta Veronica.

A tinédzser félénken elmosolyodott.

– Szia, nagyapa.

Aurelio befogta a száját, majd széttárta a karját. Emiliano habozás nélkül belépett. Mateo, aki az ajtóban állt, megtörölte a szemét, mielőtt bárki észrevette volna.

Az ebéd csenddel, megkésett kérdésekkel és tétova viccekkel telt. Emiliano felfedezte a műhelyt, és bevallotta, hogy imádja a bicikliket.

–Anya azt mondja, hogy bármit megjavítasz.

– Anyád túloz.

Máté felemelte a kezét.

–Van itt rangidős állásom.

„Mennyibe?” – kérdezte Emiliano.

– Körülbelül 6 hét.

-Döbbenetes.

Mindenki nevetett.

Aztán Veronika bement a régi szobájába. Aurelio még mindig tartott egy dobozt jegyzetfüzetekkel, játékokkal és egy cipő nélküli babával.

– Azt hittem, mindent eldobtál.

– Sok mindenre gondoltál.

-Neked is.

Aurelio lehajtotta a fejét.

-Igen.

Veronika leült mellé.

– Nem akarok úgy tenni, mintha ez a 17 év meg sem történt volna.

-Én sem.

– De én sem akarok még 17-et elveszíteni.

Aurelio könnyes szemmel nézett rá.

– Egyet se többet.

Miközben beszélgettek, Emiliano Mateót tanította, hogyan kell meghúzni a láncot.

– Nagyon laza.

-Tudom.

-Engedjetek.

Mateo elejtette a szerszámot.

– Persze. Tudod, mert te vagy az unoka.

Emiliano felnevetett anélkül, hogy észrevette volna az arckifejezését.

-Hát igen.

Egy idő múlva Mateo felvette a hátizsákját.

-Most megyek.

Aurelio elhagyta a házat.

– Anyukád azt mondta, később tud érted jönni.

– Jobban szeretek gyalogolni.

-Mi történik?

-Semmi.

—Mateo.

A fiú meghúzta a szíjakat.

– Végre megtalálta az igazi unokáját.

Aurelio megértette.

– Emiliano az unokám.

-Pontos.

– És ez nem törli el azt, akik te és én vagyunk.

— És mik vagyunk mi?

A kérdés megállította az öregembert. Aztán lehajolt elé.

„Nem tudom a neved. De tudom, hogy amikor nem vagy itt, hiányzol. Én csináltam neked azt az íróasztalt. Megveszem azokat a cukorkákat, amiket szeretsz, pedig azt mondom, hogy a vásárlóknak szánom őket. És nem akarom, hogy abbahagyd a bejárást azon az ajtón, még akkor sem, ha tíz vér szerinti unokád meglátogat.”

Máté pislogott.

– 10 túl sok lenne.

– Ezért remélem, Veronica uralkodni fog magán.

A fiú hangosan felnevetett.

Emiliano felbukkant mögötte.

– Szóval én sem tudom futtatni?

Mateo ránézett.

– Attól függ. Az íróasztal az enyém.

-Üzlet.

A következő hónapok sem hozták varázsütésre a múlt emlékeit. Verónica továbbra is San Martín Texmelucanban élt, Emiliano pedig a saját életét élte, de havonta kétszer meglátogatták Aureliot. Emiliano is utazott, amikor csak tehette.

Ofélia végül közvetlenül Veronicától kért bocsánatot. Veronica meghallgatta, de nem tett úgy, mintha minden megoldódott volna.

-A megbocsátás nem azt jelenti, hogy úgy teszel, mintha mi sem történt volna.

Aurelio tökéletesen értette.

Váratlan barátság szövődött Emiliano és Mateo között. A tinédzser megtanította neki fékeket javítani, Mateo pedig kikérdezte az iskoláról, a barátnőiről és minden másról, ami miatt elpirulhatott.

– Unokatársak vagyunk – jelentette ki Mateo.

– Ez a szó nem létezik.

-Most már igen.

Aurelio felfedezte, hogy két fiú együtt több zajt tud csapni, mint 20 törött bicikli.

Egyik délután Veronica megtalálta régi piros biciklijét a raktár mögött. Rozsdás volt, ülés nélküli, és görbe kerekű.

-Egyszerűen nem lehet.

– Soha nem dobtam ki – mondta Aurelio.

Hetekig restaurálták a négyen. Emiliano tisztogatta az alkatrészeket, Mateo csiszolta a vázat, Aurelio kiegyenesítette a felnit, Verónica pedig talált egy az eredetihez hasonló ülést.

Amikor befejezték, a biciklin még mindig látszottak a nyomok.

„Nincs már semmi új” – mondta Mateo.

Veronica végigsimított a kormányon.

– Jobb. Én sem.

Felszállt és végighajtott az utcán.

„Ne ess el!” – kiáltotta Aurelio.

Veronika megállt.

– Negyven éves vagyok, apa.

– Erre nincs korhatár.

Mosolygott.

-Köszönöm.

– A bicikli mindig is a tiéd volt.

– Nem a bicikliről beszélek.