Másnap Mateo megjelent egy jegyzetfüzettel, amelyen ez a felirat állt: „Tervezze meg Veronica és Emilianó megtalálását anélkül, hogy megijesztené Mr. Aurelio-t.”

-Nem.

– Melyik rész?

-Minden.

– Már elkezdtem.

Először Teresát látogatták meg. Emlékezett rá, hogy Verónica három évig dolgozott az általános iskolában, majd a San Martín Texmelucanba költözött. Egy korábbi igazgató megerősítette, hogy egy másik iskolába ajánlotta őt. Egy másik tanár emlékezett egy kollégája vezetéknevére.

A keresés lassan haladt, mert Aurelio nem volt hajlandó üldözni.

A telefonszám megszerzését megelőző napokban felkeresték a korábbi általános iskolai igazgatót is. A férfi felidézte, hogy Veronica kiváló tanár volt, de a családjával kapcsolatban fenntartásokkal kezelte a helyzetet. Megőrizte a ajánlólevelének másolatát, amelyen fel volt tüntetve annak az iskolának a neve, ahová átiratkozott.

Mateo csillaggal jelölte meg az információt a jegyzetfüzetében.

—Jó rávezetés.

– Nem vagyunk detektívek.

– Nem te. Én igen.

Ez a keresés valami mást is megváltoztatott. Aurelio elkezdte minden délután várni a fiú érkezésére. Ha Mateo 10 percet késett, kinézett az utcára. Ha éhesen érkezett, egy kagyló titokzatosan megjelent az asztalán. Egyikük sem beszélt szeretetről, de ketten úgy kezdtek viselkedni, mintha a szó már létezne közöttük.

– Ha nem akar látni, akkor nem fogok az ajtajában megjelenni.

– Először is tudnod kell, ha nem akarod – felelte Mateo.

A fiú egy kis asztalnál kezdte el írni a házi feladatát, amit Aurelio maradék fából épített. Carolina, az édesanyja, egy egész délutánt töltött azzal, hogy megköszönte neki.

Recepciós volt egy pueblai szállodában, és a fáradtsága nyilvánvaló volt.

– Mateo már régóta nem beszélt így senkiről.

– Túl sokat beszél mindenkiről.

– Amikor boldog, igen. Amikor valami fáj, viccelődik.

Carolina mesélt Rodrigóról. Nem volt erőszakos, és nem is tűnt el teljesen. Az volt a problémája, hogy ígéreteket tett. Megígérte, hogy felhívja, meglátogatja és elhozza Mateót. Sokszor nem tartotta be az ígéreteit.

– Ezért jött ide egyedül – mondta a nő. – Inkább egy idegentől kért segítséget, mintsem hogy az apjától várjon egy újabb ígéretet.

Aurelio a háttérben osztásokat végző fiúra nézett.

– Amíg idejön, nem lesz egyedül.

Egy héttel később egy vásárló felismerte Veronika egy régi fényképét.

– Vargas professzor. Az unokahúgom vele tanul.

Aurelio mellkasába csapódott egy ütés. Verónica még mindig a San Martín Texmelucanban tanított.

Tanára segítségével Mateo megszerezte az iskola telefonszámát. Aurelio három napig hordta magánál az összehajtogatott számot a zsebében.

-Hívás.

-Nem tudom, mit mondjak.

– Mondjuk, túl sokáig tartott.

Aurelio gólt szerzett.

– Halló? – válaszolta egy női hang.

Felismerte őt, annak ellenére, hogy megváltozott.

-Veronika.

-Ki beszél?

– Én vagyok az apád.

Hosszú volt a szünet.

– Hogyan jutottál ehhez a számhoz?

—Keresés.

– 17 év után.

-Igen.

– Miért pont most?

– Értesültem Emilianoról.

A hangja megkeményedett.

– Ki mesélt neked a fiamról?

– Egy tanárnő, aki veled dolgozott. Nem tudtam, hogy van egy unokája.

– Sok mindent nem tudtál, apa.

Aurelio lehunyta a szemét.

-Tudom.

– Most már tudod.

Mielőtt letette volna a telefont, összeszedte a bátorságát.

– Nem kérem, hogy bármit is elfelejts. Csak meg akartalak hallgatni.

–Van osztályom.

-Értem.

– Nem azt mondtam, hogy ne hívj fel újra.

Két nappal később Veronica felhívta. 22 percig beszéltek. Aztán 35-öt. Aztán majdnem egy órát.

Az igazság darabokban derült ki. A lány emlékeztette rá, hogy 23 évesen nincs szüksége engedélyre a hibák elkövetéséhez. Aurelio beismerte, hogy a félelmet használta fel arra, hogy irányítsa őt. Aztán Veronica említett valamit, amire nem emlékezett.

– Három levelet írtam neked.

– Soha nem kaptam egyet sem.

– Hazaküldtem őket.

– Nem érkeztek meg.

Mindketten emlékeztek Ofeliára, Aurelio nővérére, aki a harc után még 6 hónapig vele élt, és folyton azt hajtogatta, hogy Veronikának „meg kell tanulnia a leckét”.

Aurelio átkutatta Ofelia évekkel korábban otthagyott dobozában tárolt papírokat.

Két lezárt borítékot talált.

Mindkettőjükön Veronika kézírása volt.

Az első üzenetben azt írta, hogy terhes, és nem akarja, hogy a férfi mástól tudja meg. A másodikban bejelentették, hogy Emiliano egészségesen született, és a következő mondattal zárultak: „Ha valaha is találkozni akarsz vele, az ajtó nincs bezárva.”

Aurelionak a földre kellett ülnie.

Mateo, aki mellette ült, nem viccelődött.

Nem csak a büszkeség miatt veszített 17 évet. Valaki a saját családjában eltitkolta a lehetőségeket, amiket a lánya küldött neki, hogy visszatérjen.

Azon az estén Aurelio egy olyan számot tárcsázott, amelyet évek óta került.

– Halló? – felelte Ofélia.

Aurelio megszorította a kártyákat.

–Megtaláltam Veronica borítékjait.

A másik oldalon csak csend volt.

3. RÉSZ
Oféliának több másodpercbe telt, mire válaszolt.

– Aurelio, az nagyon régen volt.

– Elrejtetted őket?

– Teljesen összetört voltál. Tiszteletlen volt veled.

– Válaszolj nekem.

-Igen.

Aurelio lehunyta a szemét. Évekig hibáztatta Veronikát, amiért nem nyitott ki egy ajtót, amit valójában ő nyitott ki.

Ofélia azzal igazolta a történteket, hogy unokahúgának meg kell tanulnia, hogy a döntéseknek következményei vannak. Úgy vélte, Aurelio beadná a derekát, ha tudná a terhességről.

–Tizenhat évet loptál el tőlem az unokámmal együtt.

– Te is kereshetted volna őt.