1. RÉSZ
Ugyanaz a férfi, aki ki akarta dobni Jacinta Salgadót az utcára, a fél város előtt nevetett, amikor azt mondta, hogy a régi varrógépe kevesebbet ér, mint a lakat az ajtón.

„Azt akarom, hogy a hónap végére kiürüljön a hely” – jelentette ki Don Ramiro Castañeda, egy értesítést lengetve. „Az unokaöcsém mobiltelefon-boltot fog nyitni itt. Az tényleg pénzt fog hozni.”

Jacinta nem tudta. Rátette a lábát a fekete Singer varrógép vaspedáljára, ami az édesanyjáé volt, és folytatta Toño, egy tízéves San Gabriel gyermekotthoni fiú iskolai nadrágjának foltozását. A folt sarkába kék cérnával egy kis keresztet hímzett, ugyanazt az aláírást, amit az édesanyja minden ruhadarabon otthagyott.

A pueblai San Jerónimo del Valle-ban élő Jacinta 33 éves volt, és ruhák javításából élt. Soha nem terhelte a San Gabriel gyermekeit.

Ramiro nevetve távozott. Egy szürke zakós idegen maradt az ajtóban.

– Mindig azzal a géppel varrsz?

– Attól a pillanattól kezdve, hogy 14.

– Holnap küldhetek neked egy új ipari darabot.

Jacinta abbahagyta a pedálozást.

– Nincs szükség rescatenre.

– No dije eso. Én vagyok Gabriel Ledesma.

Jacinta felismerte a vezetéknevet. A Ledesma Textiles egy nagyvállalat volt, és Ramiro napok óta azzal dicsekedett, hogy a tulajdonos raktárat keres a környéken.

Gabriel egy zacskót hagyott az asztalon, benne hat sérült ruhamintával.

– Nézd meg, meg lehet-e őket javítani. Bármit is mondasz, megfizetem.

Jacinta felé tolta a táskát.

—Befejezések sz

Gabriel megváltoztatta a vállalkozót.

– Bármit is ér a munka, Szent Gábrielnek adom.

– Egyenesen a gyermekek otthonába.

—Közvetlenül

Csak tőlem fogadható el.

Azon a délutánon Gabriel elkísérte a nőt a San Gabriel-templomba. Ahelyett, hogy a főbejáratot kereste volna, megkerülte a falat, és kérdés nélkül odament, amíg el nem ért egy mellékajtót, amely a konyhába vezetett.

– Honnan tudtad, hogy ez a bejárat?

Gábriel túl sokáig várt a válasszal.

– A konyhákat szinte mindig hátrahagyják.

Doña Chayo, aki 28 évig vezette a gyermekotthont, kinyitotta az ajtót. Amikor meglátta Gabrielt, megdermedt, lisztes kézzel.

—Jó napot! —dijo él.

– Jó napot, fiatalember!

Gabriel átnyújtott egy ételes borítékot, és kiment a teraszra. Jacinta megvárta, amíg elmegy.

—Mit gondolsz?

– Túl sok arcot láttam már erre járni.

A válasz nem győzte meg.

Doña Chayo kinyitotta a borítékot és felsóhajtott.

–Ez elég ételre és gyógyszerre. De Ramiro újra elküldte a számlát az egyenruhákról. Majdnem a dupláját kéri, és azzal fenyegetőzik, hogy a tartozást a bizottságnak fizeti.

– Először a műhelyem akarja, most meg a gyerekeket szorítja – motyogta Jacinta.

Visszafelé menet Gabriel megkérdezte, miért nem tölti a kocsiját. Jacinta a kioszk melletti padra mutatott.

– Hét évvel ezelőtt a vőlegényem ott helyben szakított velem, a téren. Azt mondta, szégyelli, hogy feleségül veszi „a javítónőt”, hogy senki sem tiszteli azt a nőt, aki megjavítja azt, amit mások kidobtak. Azóta nem hagyom, hogy bárki eldöntse, mennyit ér a munkám. És nem kérek semmit San Gabrieltől.

Gábriel nem próbálta megvigasztalni.

– Nálam pont az ellenkezője igaz. Mindent kifizetek, mielőtt bárki is úgy érezhetné velem, hogy bármivel is tartozom.

Tizenkét napon át vitt ruhákat a műhelybe, és maga tért vissza értük. Megtanulta befűzni a tűket, és figyelni, mikor kell olajozni a pedált. Néha zárásig maradt, egy széken ült, és apróságokról beszélgetett, hogy elkerülje a fontos dolgok megvitatását. Jacinta elkezdett vele nevetni, és egy délután rájött, hogy délután 4 óráig várt, csak hogy meghallja a lépteit a bejáratnál.

Aztán az emberek elkezdtek beszélni.

„Aki nem kapott fizetést, végre talált valakit, aki fizet neki!” – kiáltotta egy eladónő a Ramiro’s-ból.

A nevetés visszarántotta Jacintát a hét évvel korábbi megaláztatásba. Délután becsomagolta az összes ruhát.

Amikor Gábriel megérkezett, a karjába vette őket.

–Vége van.

– Mit tettem?

– Mindent azért veszel meg, hogy senki se hagyhasson el téged adósként. Nem akarom megtudni, hogy engem is megvettel.

Jácint becsukta az ajtót.

Három nappal később egy vihar áramszünetet okozott a városban. Valaki kétségbeesetten dörömbölt.

– Jacinta, nyisd ki! Átázik a kendő!

Gabriel csuromvizes volt, és egy tekercs sötétkék rongyot szorongatott.

– Toñónak szüksége van egy kabátra az iskolai színdarabhoz. Azt mondta, nincs hozzá anyagod.

Jácinta beengedte.

Míg az Énekes négy gyertya fényénél varrt, Gabriel elővett egy összehajtott szürke anyagdarabot a kabátja belső zsebéből, megnézte, majd visszatette.

Jacintának mindössze egy másodpercre sikerült megpillantania egy kis, a sarokba hímzett keresztet.

Pontosan az anyja aláírása volt.

2. RÉSZ
Jacinta abbahagyta a varrást.

– Mi az ott nálad?

Gábriel a mellkasára tette a kezét.

– Ma este semmi olyat nem tudok megmagyarázni.

– Épp most láttam anyám keresztjét.

Egy mennydörgés dörrenését hallatva megremegtek az ablakok.

Gábriel lesütötte a tekintetét.

– Fejezd be Toño dzsekijét. Majd később beszélünk.

Ez a válasz feldühítette, de a gyerek ruháját már kivágták és kiterítették az asztalra, a szertartásra pedig két nap múlva került sor. Jacinta úgy döntött, nem vitatkozik, amíg dolgoznak. A Singer varrógép órákig működött anélkül, hogy támaszkodott volna az elektromos áramra, amely a város többi részét sötétben tartotta. Gabriel tartotta a lámpát, gombostűket tett a közelébe, és amikor a cérna elakadt, sikerült befűznie a tűt segítség kérése nélkül.