Jacinta befogta a száját.

– Jacinta anyja varrta ezt, amikor 10 éves voltam. Nem kért érte pénzt. Amikor elhagytam San Gabrielt, megtartottam. Magammal vittem Mexikóvárosba, majd Pueblába, majd minden irodámba. Amikor először hallottam Jacinta varrógépét a téren, felismertem ugyanazt a ritmust.

Ramiro megpróbálta félbeszakítani.

– Ez nagyon megható, de a hely akkor is az enyém.

– Ezért hoztam az ügyvédet.

Elena Márquez közjegyző nyitotta meg az iratokat. Gabriel hivatalos ajánlatot tett az ingatlanra, amit Ramiro előző délután írásban elfogadott. Az ügyletet még le kellett zárni, de Jacinta határideje még érvényben volt, és senki sem viheti el a holmiját a beleegyezése nélkül.

– Az üzlet bizalmas volt – tiltakozott Ramiro.

– Amíg meg nem próbálta a műhelyt a tervezettnél korábban kiüríteni – válaszolta Gabriel.

Az egyik rakodó egy dobozt hagyott a földön.

De Gabriel nem csak a hely miatt tért vissza.

Doña Chayo folytatta a San Gabriel-i számlák ügyét.

– És mivel mindannyian számlákról beszélünk, beszéljünk ezekről is.

Megmutatta a gyerekek névsorát, a nyugtákat és azokat a dokumentumokat, amelyeken olyan összegek szerepeltek, amelyeket soha nem szállítottak ki.

A riporter fényképeket készített.

Ramiro megpróbált kikapni a kezéből egy papírlapot, de Jacinta közbelépett.

– Ne nyúlj semmihez.

– Semmit sem tudsz az üzleti életről.

–Tudom, hogyan kell nadrágokat számolni.

Többen nevettek, de ezúttal nem rajta nevettek.

A közjegyző azt tanácsolta Doña Chayónak, hogy tegyen hivatalos panaszt, és nyújtsa be a számlákat felülvizsgálatra. Nem ígért letartóztatásokat vagy csodákat: egyszerűen elég ellentmondás volt ahhoz, hogy indokolt legyen a vizsgálat.

Ramiro rájött, hogy a tér már nem az ő oldalán áll.

– Gabriel – mondta lehalkítva a hangját –, ezt férfiak között rendezhetjük.

Gábriel megrázta a fejét.

–Ez volt az ő problémája. Mindig is azt hitte, hogy mindent meg lehet oldani, ha valakit kihagyunk.

Ramiro elsétált a boltja felé, magában motyogva.

Jacinta az Énekesnő mellett maradt. Mindenki arra számított, hogy odaszalad és megöleli Gabrielt, de ő nem mozdult.

„Tudtad, hogy ki az anyám az első naptól fogva?” – kérdezte.

Gábriel bólintott.

– Nem, amikor téged láttalak. Amikor a keresztet láttam.

– És te csendben maradtál.

-Igen.

– Az épületet is megvetted nekem?

-Igen.

Jacintát dühhasadék gyötörte. Élete legszebb felismerése ahhoz a dologhoz kapcsolódott, ami mindig is rémítette: egy adóssághoz.

– Akkor semmit sem értettünk.

A tér elcsendesedett.

Gábriel lesütötte a tekintetét.

– Talán mégsem.

Jacinta fogta a régi kabátot, kettejük közé tartotta, és a foltra mutatott.

„Az anyám csinálta ezt a munkát. Huszonkilenc évig megtartottad. Ha megveszed ezt az épületet, és nekem adod a műhelyt, holnap mindenki azt fogja mondani, hogy a varrónő azért kapta a helyet, mert elbűvölte a gazdag embert. Én pedig visszamegyek az ingyen cuccok mögé bújni.”

Gábriel felnézett.

-Mit akarsz?

– Szabj rá árat.

Doña Chayo mindenki más előtt elmosolyodott.

Jácint mély levegőt vett.

– Anyám javításának értéke az ingatlan átruházásának összege lesz, amikor az adásvétel lezárul. Ez nem ajándék. Ez egy visszamenőleges fizetés a munkáért, ami majdnem három évtizeden át szolgált téged.

Gábriel hitetlenkedő nevetést hallatott.

– Ez Mexikó legdrágább farmja.

– Ez tartott a legtovább is.

A riporter leengedte a kamerát. Még a közjegyzőnek is el kellett fojtania egy mosolyt.

Gábriel kinyújtotta a kezét.

-Üzlet.

Jacinta még nem vitte el.

– Van még egy feltétel. A San Gabriel továbbra sem fizeti a költségeimet. És a céged nem fogja a gyerekeket reklámozásra felhasználni.

-RENDBEN.

– Azok a nők, akik itt varrnak a cégednek, fizetést fognak kapni, nem „segélyt”.

-RENDBEN.

– És én fogom meghatározni a saját áraimat.

– Ez jobban aggaszt.

Jácinta végre kezet rázott vele.

– Akkor tanuld meg tisztelni őket.

A tranzakció lezárása több hetet vett igénybe. Gabriel megvásárolta az ingatlant, és teljesítette a műhely Jacintának történő átruházásáról szóló megállapodást. A San Gabriel számláit felülvizsgálták, és az igazgatótanács felfüggesztette a Ramirotól történő további vásárlásokat, amíg tisztázták az eltéréseket. Nem történtek csodával határos letartóztatások, de nyomozás indult, és Gabriel befolyása a gyermekotthon felett megszűnt.

Az újság kijavította a cikket. Jacinta nem volt hajlandó úgy kiadni magát, mint „a milliomost megnyerő varrónő”.

– Írd be a nevem. És jelentsd ki, hogy fizetésért dolgozom.

Ez volt a legnehezebb része.

Évekig azt gondolta, hogy a kéretlen pénz miatt mások dönthetik el, mit ér. Végül megértette, hogy az ár eltitkolása egyben önmaga elrejtésének is egy módja.

Kiakasztott egy táblát a műhely elé:

Szegélyezés: $60.
Cipzár csere: $120.
Derékbőség állítás: $150-tól.
Szabászás: az ár a munkától függően változik.
San Gabriel: $0.

Az első napon megérkezett az egyik nő, aki gúnyolta őt, két ruhával.

– Mennyit kérsz tőlem?

Jacinta a táblára mutatott.

– Amit ott írnak.

– Még csak kedvezményt sem kapsz azért, mert szomszéd vagy?

– Időben megkapom a fizetésemet a szomszédomtól.

A nő hangosan felnevetett.

– Megérdemled.

– Nem. Én dolgozom érte.

A válasz gyorsabban terjedt a városban, mint bármilyen pletyka.

Gabriel San Jerónimóban maradt, és egy házat bérelt három háztömbnyire a műhelytől. Nem hoz többé drága megoldásokat; ha hozott is valamit, az kávé, kenyér vagy tű volt, amit Jacinta üzleti költségként könyvelt el.